Előszó

Hogyan is kezdhetném történetem? Egyáltalán, hogyan lehet ilyesmiről írni úgy, hogy ne tűnjön hősködésnek, dicsekedésnek, szájalásnak az egész? Nem tudom... Mindegy, írok. Egyrészt azért írok, hogy megmaradjon valamilyen írott formában az a sok-sok élmény, érzés, kaland, ami az úton ért minket. Út közben naplót írtam, mert rengeteg dolog történt velünk rövid időn belül, és egyszerűen muszáj volt leülni írni, mert különben sok minden csak úgy elszállt volna. Pl. mikor néhány nap után visszaolvastam az első napi írásom, észrevettem, hogy bizony örök feledésbe merült volna nem egy momentum, ha még aznap nem vésem le a füzetembe. Másrészt pedig azért írok, hogy másokkal is megosszam azt a sok kalandot, és temérdek élményt, amit az úttól kaptunk. Kettőnknek sok volt. :) Mielőtt a konkrét történetbe kezdenék, jöjjön néhány előzmény, illetve egy kérdés: Miért vállalkozik ilyesmire valaki? Miért akar kibiciklizni Rómába az ember, miért teszi ki magát egy ilyen hosszú, és feltehetően viszontagságos útnak? Tettem fel magamnak a kérdést, és teszem fel most Nektek! A válasz számomra pofon egyszerű: mérhetetlen nagy kaland, óriási kihívás, és megmérettetés. Amíg az ember fiatal, szabad, és tettre kész, addig szerintem ilyesmivel kell elütnie az idejét. Úgy gondoltam, ha ezt sikerül véghezvinni, utána az életben ebből sok-sok erőt, és kitartást meríthetek majd. Biztos mondtátok már néhányszor magatokban a következő mondatot: "Ha ezt sikerül megcsinálni, akkor bármit el tudok érni!" Na, én is így voltam ezzel az úttal. Rómába, biciklivel, ráadásul sátrat se visztek?!? Meg vagytok Ti húzatva, mi lesz, ha esik az eső? Mennyi? 1500km? 3 nap után eleged lesz az egészből, szétmegy a feneked, nem bírsz majd továbbmenni az izomláztól... Ilyen, és ehhez hasonló reakciókat kaptam ismerőseimtől, mikor meséltem Nekik a vállalkozásunkról. Én persze nem így gondoltam. Szerintem megfelelő kitartással, akarattal, és lelkesedéssel bármilyen reálisan kitűzött célt el tud érni az ember. Az már megint más kérdés ugye, hogy kinek mi a reális. Ezt csak azért írom, hogy érzékeltessem, hogy ezzel a kis gondolatsorral most nem a barátaimat akartam szapulni, vagy épp kishitűnek leírni Őket. De hogy kinek volt igaza, azt majd meglátjátok, ha lesz türelmetek végigolvasni az előreláthatólag nem rövid leírásom az útról! ;)

Hozzávalók:
- Két fiatal: Roland 26, és jómagam (Árpi) 22.
- Két kerékpár: egy fekete Trek, és egy szürke Caprine Cherokee.
- Rengeteg lelkesedés
Indulás: 2005.07.30. 06:30 - Budapest, Hősök tere
Cél: Róma, Vatikán, Szent Péter tér - illetve maga Az Út odáig

Első nap

Útitársammal, Rolanddal 6 órakor találkozunk a Hősök Terén. Még korán van, szüleimen és rajtunk kívül szinte senki nincs itt. Rövid készülődés, és egy fénykép után elindulunk a nagy útra. A Lánchíd is épp le van zárva, csodás érzés átsuhanni az üres hídon, pont hátulról süt ránk a nap. A Műegyetem mellett még benyomunk egy-egy kolbászt reggeli gyanánt, majd elhagyjuk a várost a hetes úton.
Martonvásár után Roland lekanyarodik egy benzinkúthoz. Nem értem, miért állunk meg máris, aztán meglátom a táblákat: Székesfehérvár, Budapest, Párizs, Moszkva, Berlin, és legvégül Róma légvonalban arra -» Mintha csak nekünk rakták volna ide. Róma 813km-re van ettől a ponttól. Érdekes érzés első nap itt állni emellett a tábla mellett. Elmondani, nem nagyon lehet, meg se próbálom. Készítünk néhány fényképet, jól fog festeni a galériában, gondolom. Majd tekerünk tovább. Mivel valószínűleg ez a nyár legmelegebb napja, ezért szó se volt róla, hogy nem állunk meg csobbanni a Velencei-tónál. A víz tényleg használ, érdemes volt megállni, nagyon felfrissít minket a fürdés. Székesfehérvár után rövid időre egy potyautasra teszünk szert. A következőképpen történik a dolog: Épp végzünk rövid pihenőnkkel, mikor Roland odahív maga mellé, hogy mutat valamit. Kíváncsi vagyok, vajon mivel rukkol elő? Nézd csak, van egy potyautasunk. - Mondja vidáman, és egy a biciklijén tanyázó tücsökre mutat. No, máris hárman vagyunk, kiváló! - Tréfálok tovább, mire Roland folytatja: Jössz velünk Olaszországba? Tudsz hegedülni, jöhetsz... De mire már odáig jutunk, hogy legújabb kis barátunk a Milánói Scala-ban is húzhatná akár a nótát, a tücsök fogja magát, és megpattan. Valószínűleg berezelt, és jobbnak látta lelépni, túl nagy falat lett volna Neki az út. :) Na de nekünk nem, úgyhogy gyerünk tovább! Kicsit vidámabban, vagy inkább még vidámabban tekergünk tovább a Dunántúlon, letérünk a hetes főútról, és a Polgárdi-Füle-Balatonfőkajár útvonalon megérkezünk a Balatonhoz.
Persze itt is megállunk fürödni, de mondanom se kell, több az ember a Balatonban, mint a víz. Nyomulunk az északi parton, annyira nem figyelünk, hogy letérünk a part menti 71-es út mellől. Tudni illik a "Balaton körút" biciklis útvonal nem a Balaton partján megy végig. Ezt mi nem tudjuk. ~ 10km kitérő - Most már tudjuk :) Remek, sebaj, húzzunk bele, hogy meg legyen első nap a 200km. Az lélektanilag igen jó lenne. Az út 1/8-a, első nap... Nem semmi :D Hajtunk mint az őrültek, már rég ránk sötétedett, mikor megállunk, 202km-en áll a számláló. Az út mellett egy tábla áll: "Biciklis pihenőhely - Étterem" Remek, de hol van, melyik az? Csak nem az ott szemben? Mielőtt eldöntjük mi légyen, jön egy pincérnő, és pakolja el a táblát, amiről Tőle megtudjuk, hogy arra a helyre mutat, amire mi gondoltunk. Ó, ugye még nem zárt be? Dehogynem :( Piszok éhesek, és elgyötörtek vagyunk, nagyon nem esne jól ma még nekiállni főzőcskézni. Ráadásul a forróság miatt rengeteg folyadékot vesztettünk ma. Legalább egy sörre szabad még? - kérdésünkre pozitív választ kapunk, hát mégiscsak szerencsénk van. Ekkor még nem is tudjuk mennyire. Ledobjuk a bringákat, és helyet foglalunk a kinti részen. A szomszéd asztalnál nénike üldögél, jókedvűen köszönünk neki, és azonnal szóba is elegyedünk Vele. Kiderül, hogy Ő a szakács :) Látja rajtunk, hogy nagyon készen vagyunk, és a következő igen boldogító kérdést intézi felénk: Süssek nektek egy rántott húst hasábburgonyával? Roland szeme felcsillan... Hát még amikor kihozzák a kedvenc sörét, a Stella Artois-t :) Úgy érezzük, mi ketten vagyunk a két legszerencsésebb figura 100km-es körzetben. Míg a sörünket iszogatjuk, nem felejtünk el közös fényképet készíteni mai megmentőnkkel, a jóságos szakácsnénivel. A pincérlány is mellénk telepedik közben, kérdezi honnan jöttünk, mondjuk, hogy Budapestről. Kérdezi, hogy hány napja indultunk, és persze a válasz hallatán erősen hitetlenkedni kezd, de azért megkérdezi azt is, hogy hová tartunk. A színigaz választ meg is kapja: Rómába. Valószínűleg azt hitte, hogy bolondok vagyunk, vagy hogy ugratjuk, mert ezután le is lép. Kár... Hát így jártunk. Az emberek úgy látszik nem hisznek abban, hogy ilyesmit képes valaki végigcsinálni. Megfogadjuk Rolanddal, hogy ha ezután megkérdezik, hová tartunk, akkor valami közeli desztináció lesz a válasz. A "Honnan?" kérdésre pedig majd mindig az előző falut válaszoljuk, jó? - Tréfálok, mire összenevetünk a megrakott biciklikre pillantva. A véletlen jött vacsorától olyan jókedvre derülünk, hogy úgy döntünk, benevezünk még egy kör sörre, de csak miután megtaláltuk a szálláshelyünket az Open Sky Hotel nevezetű ingyenes szálláshelyen. Továbbhaladva a néhány km-t a 71-esen egy sövénnyel körbevett üres telket találunk Balatonedericsen. Nem messze innen már ki is néztünk egy vendéglőt, kerthelység van, még nyitva, szuper. Kérünk egy cseh sört (mert csak ilyen van), Roland pipára gyújt, én pedig telefonálok haza, hogy kész az első nap, megvagyunk, minden rendben. Kellemes az éjszaka a forró nappal után. Hatalmas jó érzés egy széken ülni, megvacsorázva, jól megérdemelt hideg sört iszogatva, túl az első napon, 200km-en, az út 1/8-adán. Ha így haladunk, 8 nap alatt odaérünk, biztatgatom magam, persze közben tudom, hogy ez badarság, de jó belegondolni. Ilyen és hasonló gondolatokkal doppingolom a lelkem, mert tudom, hogy még rengeteg van hátra, hiába haladtunk ilyen jól ma, el fogunk fáradni, el se tudom még képzelni, mennyire. Ezelőtt a nap előtt a legtöbb amit letekertem egy nap alatt az 190km volt, de akkor nem volt velem ennyi cucc, csak egy kistáska. Ma pedig 204km-t tettünk meg a Hősök Terétől, és akkor még nem számoltam az oda utat. (~ 15km volt otthonról) Nem is kell, ezentúl se fogom, az volt az indulópont.
Ránk szólnak hogy nemsokára záróra. Szomorúan vesszük tudomásul, hogy lassan lépnünk kell erről a remek helyről. Már épp szedelődzködnénk, mikor kialszik minden fény. Nemcsak a kertben, és a vendéglőben, hanem még az utcán is. Egész Ederics sötétbe borul. Remek, maradhatunk még. :) 11 órakor térünk nyugovóra a már említett helyen, egy fa alatt verünk tábort a sötétben. Úgy érzem, igen, ma végre elindultunk, haladtunk is, de menni akarok tovább, haladni még. Tele vagyok lelkesedéssel, mit se számít az, hogy a 200km kivett belőlem egy csomó erőt, én még száz, és száz km-el tovább akartok jutni, ki az országból, messze-messze. A biciklimet leláncolom, Roland nem törődik ezzel, úgy gondolja, Valaki törődik velünk, s nem lesz baj. Ráhagyom, Ő a tapasztaltabb nagyutazó, több hasonló utat végigcsinált már egyedül. Félek, hogy éjjel ellopják mellőlünk a bringákat, és nincs tovább. Várva a reggelt, és bár már kevésbé, de még mindig tele sok kétséggel, kormánytáskámat (tele az irataimmal, és értékeimmel) magam mellé véve a hálózsákba, kényelmetlen pózban, de viszonylag hamar elalszom.

Második nap

Mikor felébredek, már világos van. A biciklik, a cuccok, és mi is megvagyunk, minden rendben. Kicsit kényelmetlenül aludtam, gyűrött vagyok. De hát mit várjon az ember az "Open Sky Hotel"-től?! Naplót irogatok. Azaz tőszavakban leírom a tegnapi napunkat kb. így: "kolbász 328HUF, Róma 813km, Tücsök - a potyautas, a fogyasztás 6-7 liter / 200km, szakácsnéni, áramszünet".
Találunk a közelben egy kis ABC-t, veszünk sok-sok enni- és innivalót, majd szatyor híján a bevásárlókosarat is kihozzuk egy közeli padig, ahol elfogyasztjuk reggelinket. Kifli, vaj (Nem margarin!), felvágott, kakaó. Lelkesedésem, mely már-már türelmetlenségbe csap át, mit sem apadt, mert evés közben az órámat nézem: 9 óra is elmúlt, és még el sem indultunk. Mi lesz így, miért nem haladunk már?! Megannyi kaland vár ránk ma, a sok új táj, és ami a legjobb: Szlovénia! Ki tudja, meddig jutunk?
Befejezzük a reggelit, szedelődzködünk, visszavisszük a kosarat a boltba, kb. fél 10 körül a gépekre pattanunk. Keszthely csak 15km, és a bicikliút az utolsó néhány km-en egészen a part mellett megy. Balra Balaton, jobbra vasút. Középen mi gurulunk vidáman, újabb nap, és ki tudja, hány kilométer elé nézve. A parton gyönyörű, fákkal védett, pados fürdőhelyet pillantunk meg. Eszményi éjszakai alvóhely lett volna. Sebaj, így legalább közel volt a reggelink. Meg különben is, majd visszajövünk egyszer - jegyzem meg magamban a helyet. Beérünk Keszthelyre, ahol Roland talál egy pénzváltó helyet. Bent Keszthely, és környéke térképet pillantok meg a falon. Remek! Egy ott üldögélő fószer segítsége, és a térkép révén a fejemben az útvonal egészen Felsőpáhokig. Át is érünk necc nélkül Keszthelyen, Hévíz már kicsit húzósabb, erről már nem szólt a térkép a falon, de azért sikerül keverés nélkül átjutnunk rajta. Páhok látszik Hévízről, a következő domb tetején van. De még milyen domb tetején, akkora kaptatón kell feltekernünk rá, hogy majd kiköpöm a tüdőmet. Persze nyilván nem ez lesz az utolsó, hisz a Zalai-dombságba érkeztünk. Felsőpáhokon megállunk egy árnyékban konzultálni Rolanddal, mert a térképet nézegetve felötlött bennem, hogy lehet, suhanósabbra kéne kapcsolnunk, már ami a tempót illeti, mert 16 órakor bezár a magyarszombatfai határátkelő, és nem lenne rossz odaérni, mert a tervezett útvonalunk ott metszi a magyar-szlovén határt. Kiderül, hogy 4 óránk van a hátralévő 80km-re, ami pont 20-as átlag. Tegnap nem mentünk ilyen tempót - pedig kellett volna - hát most itt a lehetőség :) Viszont tegnap leégtünk, na azt ma nem kéne, tehát naptej fel a testre, test fel a drótszamárra, és hajtás! Számolgatom a vízfolyásokat a térképemen Zalaegerszegig: a 76-os út, amin megyünk, először a Zala völgyét metszi, majd két másik folyót, aztán Egerszegnél végleg megállapodik a Zala mellett. Ez tehát minimum 3 gerinc, vagy ha úgy tetszik "hágó". :) Erre készítjük fel a lelkünk, nem is hiába, mert szép kis emelkedőknek nézünk elébe valóban. Képzeld el, hogy 30-40 percet izzadsz, mint a ló, csöpög, csurog rólad, ahol csak bír, természetellenesen csillog a bőröd az izzadság-naptej párostól, szenvedsz, mint a barom, de mégis marhára élvezed az egészet. Felérsz "A Hágóba", ahonnan kezdődik a lefelé: 5-10 perc száguldás, de mint az őrült! Suhansz, de a lábad már nem jár, csak gurulsz, gurulsz szabadon, süvít az arcodba a levegő, szabadság, éljen a gravitáció. Nem gondolsz a következő emelkedőre, most vagy túl egyen, és élvezed a jutalmad, a lefelét. Ez történt velünk 3x egymás után Zalaegerszegig. Közben persze csodás táj, egy gyönyörű tó, ami mellett persze - fájó szívvel, de - elrobogtunk, és egy apró kis esés, amit Roland produkál: vízért kanyarodik le az útról egy salakos parkolóba, mikor az első kerék kicsúszik, és Roland a földön. Persze már nagyon lassan megy, így apró horzsolásokkal megússza, a bringának semmi baja nem lett. Az eset előtt néhány perccel gondoltam rá menet közben, hogy de jó lenne, ha egyikünk se esne egyet se az egész úton. Hát ez nem jött be. És ezentúl inkább nem gondolok semmi ilyesmire, mert azon nyomban bekövetkezik. Roland megjegyzi, hogy mindig ilyen kis butaságok miatt esik el az ember. Tényleg apróság volt, kicsit kapkodott. Hálisten a következmények is apróak.
Átjutunk a gyönyörű dombos vidéken, feltűnik a Zalaegerszeg tábla, mind a ketten vidám dudálásba kezdünk. Leszállunk kicsit a gépekről, Roland elrohan filmet venni a fényképezőgépébe, én pedig megkenem addig a maradék pár kiflit izom-tibor jó magyar májkrémmel, hogy ezzel is időt spóroljunk. Roland megjön, befaljuk őket, majd újra nekiesünk a kilométereknek. A 76-os úton kell továbbhaladnunk, követjük a táblákat, nem lehet baj. Vagy mégis? Túlságosan Északnak haladunk, nem lesz ez így jó. Nem elég részletes a térképem, nem tudom kivenni, mi is ez az út, ahová a táblák irányítottak minket. Aztán hamar rájövünk, hogy kikerüljük Zalaegerszeget. Remek, már csak ez hiányzott, mikor pont időre megyünk. Sebaj, hajtsunk, végre vége a nagy hegyeknek, jó tempót lehet tolni, 28-30km/h-val is képesek vagyunk egész hosszan haladni. Később még laposabb lesz az út, egyre szebb helyeken kerekezünk, jönnek sorra a szebbnél-szebb települések, balra mellettünk vasút, és bár nem látom, de valahol ott a Zala is. Tekerünk a gyönyörű tájban, mint az őrültek. Vétek ilyen helyeken 30-al átsuhanni. De úgy vagyunk vele, hogy bár nagyon szép, de ide bármikor visszajöhetünk, és most fontosabb - nagyobb - céljaink vannak :) Persze hamar dobjuk ezt az elvet, mert, az isten verje meg, hát nem hajt minket a tatár. Épp szólni készülök már Rolandnak, mikor Ő megelőz. Valami gyanús, másfél óránk van még 4-ig, de még messze van a határ, nem 15km-re, mint amennyire kéne lennie, hanem sokkal messzebb, kb. egy 10-essel távolabb. Ezért úgy döntünk, feladjuk a tervünket, és inkább kényelmesre vesszük a tempót, illetve egy másik határátkelőt választunk, Bajánsenye - Hodost. Így nem pusztulunk meg a hajtástól, és időnk is van megállni megnézni ezt-azt, esetleg csobbanni egyet valahol.
Ez a valahol Zalalövőn lesz, tudok ott egy tavat. Meg is találjuk, hálisten jól ki van táblázva: Borostyán-tó. A tónak a stranddal átellenes sarkát választjuk, egy erdőn át, egy kis ösvényen gurulva, olyan csuda jó helyet találunk, hogy Roland teljesen odaáig van tőle. A part menti nádas egy szakaszon megszűnik, ahol az erdőt is pici rét váltja fel, itt telepedünk le. Na jó, a letelepedés túlzás, mondjuk úgy, hogy biciklit, sisakot, pólót, napszemüveget, cipőt, és zoknit a parton hagyjuk, mi pedig elképesztően jóleső érzések közepette átadjuk magunkat a víznek. Csuda egy jó érzés becsobbani egy hűvös tóba egy forró nyári napon, hosszú bringázás után. Próbáljátok ki, én mondom, leírhatatlan jó! Milyen érdekes, hogy amikor az ember hirtelen nagyon jól érzi magát, el akarja tenni a pillanatot örökre. Pedig ez lehetetlen. Csinálok vagy 5 képet itt a tónál, de persze közben tudom, hogy egyik se tudja majd visszaadni azt, amit akkor éreztünk ott a tóban lubickolva. Nemrég még hajtottunk, mint a veszett egér a kis forgó ketrecében, és csak egy dolog lebegett a szemünk előtt: Magyarszombatfa 16:00. Most meg itt fürdünk egy tóban, és piszkosul jól érezzük magunkat. Nem bántuk meg, hogy feladtuk a harcot az idővel. Hát még ez'tán hogy nem bántuk meg! :) Zalalövő után érdekes dologra bukkanunk az út bal oldalán. Roland megint odáig van örömében, nem hiába, hisz, mint oly sokan, Ő is imádja az Őrséget. Ezen a nyáron tervezte, hogy eljön ide néhány barátjával, de végül nem sikerült összehozni a kirándulást. Most pedig itt állunk, egy gyönyörű szép köszöntőtáblánál, megérkeztünk az Őrségbe. Egy nagy virágágyás az egész, fa táblákkal, aprókkal, melyeken települések nevei, középen pedig egy nagy táblán: Őrség. Melléállunk, elmaradhatatlan önkioldós fénykép készül, állvány a biciklim, nyeregben a fényképezőgép. Roland mosolya, bár a fotón nem látszik a táblától, de higgyétek el, fülig ér. :) Lelkesedése rám is ráragad, nem mintha eddig nem bővelkedtem volna benne. Én sejtettem, hogy áthaladunk az Őrségen, most mégis ugyanolyan örömmel ér a tudat, hogy megérkeztünk hazánk e kicsiny, de annál jellegzetesebb, és közkedveltebb sarkába.
Ha azt hittük, hogy a tó után emelkedettebb már nem lehet a hangulatunk, hát tévedtünk. Teli lélekkel indulunk tovább, vidáman rikkantgatjuk, hogy megérkeztünk az Őrségbe, és dudálgatunk. Apropó, dudálás! Nézzük csak a kilométerórát! Mindjárt 300! Csak az a bökkenő, hogy a két óra - Rolandé, és az enyém - el van csúszva egymáshoz képest. Sebaj, a különbség csak 600m, azt végig tudjuk dudálni. Úgy is teszünk, hálisten nem jön senki az úton ez alatt, aki hülyének nézhetne minket túlontúl nagy vidámságunk miatt. Gyönyörű dimbes-dombos erdőkön gurulunk keresztül, olykor szótlanul, csendben szemlélve a természetet, máskor jókedvűen beszélgetve. Őriszentpéter után már nincs sok, de ezalatt szinte kikészülök, kezd merülni az elem. Elfogy belőlem a nafta. A határ előtti néhány kilométert laza tempóban tesszük meg. Egy kisboltban elköltjük a magyar aprónkat, hogy ne kelljen cipelnünk tovább a hosszú úton, és mert energiára van szükségünk, veszünk valami sárga cukros lónyálat, meg májkrémeket. A határ szlovén oldalán lepihenünk egy erre ideális, pad-asztal-pad triónál. Előételnek benyomjuk az otthonról hozott kolbász utolsó falatjait, majd levest készítünk. Két egy literes adagot szórunk bele egy liter vízbe. Eszméleten sós lesz. Mustárral próbáljuk elcsapni a sós ízt. Sikerül! :) Roland szivarra gyújt. Én telefonálok a barátnőmnek egy utolsót, amíg még van magyar térerő. Első szlovén kifejezés, amit megtanulok a WC-ben: v napovi - azaz nem működik. Felírom a naplómba, jól jöhet még. Megtöltjük az üvegjeinket vízzel, készülődünk tovább. Közben jönnek-mennek mellettünk a határőrök, váltják egymást. Tréfálkozom a határőrnővel, veszi a lapot, mosolyog. Ezután sokáig nem hallok majd más magyar szót Rolandén, és a sajátomon kívül. Roland régi útinaplójából, és a térképekből kikövetkeztetjük, hogy innen kb. 240km a Wörther See, A Tó, ahol egy egész napot pihenéssel szeretnénk tölteni. Ez a tudat erősen motivál minket. Innen 30km Muraszombat, ideáig még feltétlen el kell érnünk. Muraszombattól még további 50km Maribor. Erre a szakaszra kinéztem egy jó útvonalat, végig kis utakon, falvakon át. Már alig várom, hogy ide érkezzünk, igazi tájékozódási kihívás lesz elnavigálni a sok kis falu között.
Útnak indulunk. Muraszombatig jó tempóban haladunk, az evéstől szinte újjáéledtem, nagyon jól gurul a gép alattam, a fenekem se fáj már annyira, Roland kölcsönadta a bringásgatyáját. Most már csak akkor fáj, ha rágondolok. Közben ránk sötétedik, feltesszük a lámpákat a bringákra, és a fényvisszaverő biztonsági mellényeket magunkra. Néhányan lassítanak mellettünk, azt hiszik, rendőrök vagyunk. Remek! :) Hamar megérkezünk Muraszombatra. Jó érzéssel tölt el, hogy újabb 30km-t megtettünk. Nem érzek különösebb fáradtságot, kérdezem Rolandot, hogy Ő is így van-e ezzel, mondja, hogy igen, persze, haladjunk tovább. Éjszakai menet jön. Jönnek a kis falvak. Tiszta kaland, juhéééjjj!!! :) Muraszombatról nem sikerül kikeverednünk úgy, ahogy szerettem volna, mert nincs kitáblázva a 3-as főútról a Krog nevű falucska, az első checkpoint a tájbringa szakaszon. Apró kerülővel mégis odatalálunk, remek térképem van, rajta van minden kis út. Krog nagyon szép falu, rendezett, tiszta úttal, a falu közepén gyönyörű kis kivilágított kápolnával. Macskák szaladgálnak keresztbe az úton előttünk a sötétben, egy közeli kertből hússütés illata csapja meg az orrunkat. Persze táblák megint nincsenek. Tájoló segítségével azért sikerül megtalálni a faluból kivezető utat. Stimmel az irány, biztos, hogy jó úton vagyunk, a faluból ilyen irányba, ilyen hosszan csak ez az egy út vezet ki. Nem sokára keresztezzük a Mura folyót. Vagy nem! Az útnak egyszer csak vége szakad, és előttünk zubog a Mura. Pontonhíd. De nem lehet átkelni rajta. A térképen persze csak simán metszi az út a folyót. Remek... Próbálunk embert keresni a környéken, de nem találunk. Haladunk egy kicsit a parton, aztán visszafordulunk. Lőttek a kalandos éjszakai tájékozódási bringázásnak, marad a főúton zúzás. Így jóval hosszabb, de biztos, csak végig kell tolnunk a 3-as főúton. Krogba visszaérve letáborozunk kicsit a kápolna melletti padra. Instant levest csinálunk, májkrémes kenyeret eszünk. Hangulatunk semmit nem csappant a 10km kerülőtől, Roland azt mondja, ez még semmi, és különben se érdemes magunkat izgatni ilyeneken, ez benne van a pakliban. Mosoly pezsgőtablettával dúsítjuk meglévő víztartalékainkat, majd újra a gépmadarakra pattanunk. Megjegyzem magamnak a szép kis falucskát: Krog. Kiérünk a 3-as főútra, ahol Maribor felé fordulunk. Erre az éjszakai bringázásra vágytam otthon, mielőtt elindultunk. Nyár van, nappal néha igen nagy a hőség, de ilyenkor, éjjel remek az idő, hűvös, tiszta a levegő, mi pedig suhanunk, gurulunk vidáman Maribor felé. Számolgatom, hogy már csak kb. 200km a Wörti tó. Remek lesz megérkezni, és egy egész napot pihenni. Az egyik körforgalomnál tábla áll: Maribor 42km! Nagyokat dudálunk örömünkben, Roland örvendezik, hogy a táv alig több mint otthon a Martonvásár-Budapest távolság. Lelkesen tekerünk tovább. Jó lenne elérni ma Maribort. Azonban a dolog mégsem ilyen egyszerű. Vasárnap van. Július 31. éjfél. Vége a kamionstopnak. Egyik percről a másikra ellepik a nagy dübörgő dögök az utat. Hamar megutálom őket. Pillanatnyilag senkit nem utálok jobban a világon, mint az összes kamionost egy személyben. Borzasztó érzés, ahogy elrobog az ember mellett a sötétben egy több 10 tonnás szörnyeteg. Hágók is jönnek szép számmal. Nem, nem így képzeltem. Ez elég pokol. Még jó, hogy fizikailag most viszonylag ott vagyok. Azért persze kemény, kemény, vannak nagy kaptatók, de legalább nem látni a tetejüket. Csak tekerünk a sötétben, és egyszer csak vége a fölfelének. Hegymenet csurog rólunk a víz, úgy dolgozik a testünk, a lejtőn majd meg fagyunk, akkora az ellenszél. Rétegesen próbálunk öltözni, nehogy megfázzunk. Felfelé lehúzom a cipzárt a melegítőmön, lefelé pedig felhúzom a behúzott nyakamig. Tiszta Tour De Franc! :) Roland rámszól, hogy a lefelékben szolidabban nyomjam. Igaza van, az előbb majdnem padkát fogtam. Megállunk egy Benedikt nevű településen. Szörnyű összeszámolni a tüskéket a térképen. Innen még további 28km, amíg elhagyjuk ezt a főutat, és vége a kamionos rémálomnak. Nagyon nincs ínyünkre ez az egész, viszont nagyon szeretnénk odaérni még ma Mariborba. Onnan már csak 150km a Wörti tó, annyit pedig biztosan meg tudunk csinálni egy nap alatt, holnap. Így 3 nap alatt odaérnénk a Wörti tóhoz. Ez viszont megéri a szenvedést. Elemet cserélek az első lámpámban, mert már csak haloványan pislákol a 3 led. Végre újra látok, legalább azt a pár métert, ameddig a fénycsóva elér. Utána csak sötét körvonalakat. Nehezen, de ki lehet venni az út szélén lévő fehér vonalat. Végül csak kiszenvedjük a maradék részt a főúton. Innen már csak át kell vágni egy alsóbbrendű úton a Dráva völgyébe, és már ott is vagyunk Mariborban. Remegek a kimerültségtől. Úgy szorítom a kormányt, mintha hozzánőtt volna a karjaimhoz. 4km a Dráva. Rohadt felfelé, már megint. Érzem, amit az eléhezések előtt szoktam. Sajnos volt már balszerencsém néhányszor eléhezni, nem kívánom senkinek. Olyan, mint amikor egy autóból kifogy a benzin, és lefullad. Csak az autó Te vagy. Nem jó érzés. Ha nem ez lenne az utolsó emelkedő, feladnám, leborulnék az útra, és... De nem, soha nem szabad feladni! Akkor sem adnám fel! Olyan nincs, hogy feladjam. Oda kell érni, már nincs sok hátra. Próbálom összeszedni utolsó tartalékjaimat, nem szabad eléheznem, mindjárt odaérünk! Kezd lankásodni a terep, hálisten felérünk a gerincre. Jöhettünk vagy 200m-t felfelé a főúttól, jó kis utolsó hágó volt. Innen már nincs hátra semmilyen nagy erőfeszítés, Maribor néhány kilométer, látszik a Dráva, látszanak a város fényei. Lefelé hosszú szerpentin visz, majd szétfagyok, nagyon fázom. Összehúzom magam a melegítőmbe, meg ne fázzak. A ruhám átázott az izzadságtól. Most ez tapad rám a hideg hajnali szélben. De mit számít, itt vagyunk, megérkeztünk. Követjük a város központjába irányító táblákat, átmegyünk a Dráva bal oldalára. Holnap innen bicikliút visz végig a Dráva mentén egészen a Wörti tóig. Remek lesz! Most viszont alvás, alvás kell. Lemegyünk a Dráva partjához, kis ösvény visz a műút alatt, lent egész közel a vízhez. Nem találjuk megfelelőnek a helyet. Végül egy bevásárlóközpont melletti föld alatti víztározó tetején alszunk, körben sövény, illetve fal, odalent a város, a Dráva. Ki jönne erre? Ledöntjük a bringákat a sövény mellé, összeláncoljuk őket, leterítjük a polifoamokat, leszedem az értékeket a bringáról (lámpák, óra), beleteszek mindent a kormánytáskámba, majd azt is leveszem, beleteszem a hálózsákba. Végül saját magamat is beleteszem. Tegnap reggel otthonról, Budapestről indultunk. Hősök tere... Egyszerre távoli, és közeli is. Hihetetlen, hogy itt vagyunk Mariborban, Szlovéniában. Több mint 400km-t tettünk meg két nap alatt. Holnap, ha minden igaz, elérjük a Wörti tavat. Innen már csak 150km, és jön a pihenő, egy gyönyörű helyen. Felfoghatatlan. Mialatt ezek átfutnak a fejemen, körülbelül 20 másodperc alatt elalszom.

Harmadik nap

Álmosan és gyűrötten ébredek, 7 óra. Maribor felkelt, és minket is felkeltett. A város közepén vertünk tábort. Próbálok felébredni, és naplót irogatni. Egyik se sikerül. Eléggé elgyötörtek vagyunk, legalábbis én. Roland elmegy körülnézni, addig én zenét hallgatok, és próbálom leírni azt az őrültséget, amit az elmúlt órákban végigcsináltunk. Legszívesebben aludnék tovább, de azt nem szabad, már rég világos van, bárki ide jöhet. Roland megmosakodva, kicsit frissebben jön vissza a hírrel, hogy a bevásárlóközpont, illetve a benne lévő szupermarket 9-kor nyit. Mire összeszedelőzködünk, el is jön a 9 óra. Roland bemegy vásárolni, én addig a teraszon pihenek, zenét hallgatok. Ilyen jó hatással nagyon rég, vagy talán még soha nem volt rám a zenehallgatás. Bob Dylantől a Knockin' On Heaven's Door szól. Az érzés felemel, akármilyen piszok fáradt is vagyok, de a kép, amint elképzelem, ahogy megérkezünk a Szent Péter térre, minden fáradtságért kárpótol. Olyan jót tesz a lelkemnek a zene, és a tudat, hogy itt vagyunk már Mariborban, hogy szinte elfelejtek kimerült lenni, pedig közben azért az vagyok, hisz az elmúlt napokban szinte alig aludtam, ugyanakkor rengeteget bicikliztünk. Egyébként ezzel Roland is így van. Az alvásra gondolok persze. Egyikünk se tudott már aludni az indulást megelőző estéken az izgalomtól. Ezen az éjjelen pedig csak 4 órát ha aludhattunk. De nem szabad ilyenekre gondolnom!!! Már csak 150km a Wörther See, meg tudjuk csinálni! Még ma! Kemény lesz, de oda kell érnünk. Mit számít az, hogy alig aludtunk... Eddig is úgy voltam már a teljesítményünkkel, hogy alig akartam elhinni, most aztán mit számít már rá ez a kis 150km-es feltét. Hab a tortán, hajrá a maraton végén, befutó, desszert, vagy ahogy tetszik. :)
Megjött Roland a kajával, irány a Dráva part reggelizni. Dráva, pad, kenyér, vaj, sonka, Brie sajt, kakaó... Mit számít, hogy kialvatlan, és fáradt az ember, ha ilyen reggelit nyomhat? Jól beeszünk, amennyi csak belénk fér, közben kellemesen beszélgetünk, jó a kis kétfős csapatunk morálja. Bár én azért tartok kicsit a mai naptól, két napot bírtam, most jön a harmadik...11 óra lesz mire befejezzük a reggelinket. Roland térképe szerint a bicikliút a Dráva bal partján megy. Remek, épp itt vagyunk, elindulunk hát a folyó mentén, majd csak jön az a bicikliút. Gondoljuk naivan... Vagy egy órát tekergünk kifelé a városból, de egy apró bringaút jelző táblán kívül semmit nem találunk. Megkérdezünk egy biciklis srácot, aki azt mondta, nincs bicikliút, és a főút is a folyó túlsó partján megy. Hát ez remek! Sebaj, van egy híd pár faluval odébb. Odatekergünk, de nem értjük a dolgot. Roland térképe közvetlen a folyó bal partjára jelöli a bicikliutat, de itt azt mondják nekünk, hogy arra semmilyen út nem visz, ha arra akarunk menni, át kell kelnünk a hegyeken. Marad tehát a jobb oldalt a főút. Roland nem akar belenyugodni, de én már legszívesebben a túloldalt tolnám a főúton. Végül csak átsuhanunk a Dráva felett, és megtaláljuk az utunkat. Hálisten nem túl forgalmas. Na, sinen vagyunk, ez az út most már egyenest Dravogradba megy, a bringautat pedig szépen elfelejtjük. Dravograd a határ előtti utolsó város. Elég szép az út a Dráva partján. Sokat kanyarog a folyó, és körben csodálatos hegyek. (majdnem olyan szép, mint a Dunakanyarunk otthon ;) ) Emlékszem, hogy vártam ezt a szakaszt otthon, és most máris itt vagyunk. Mégsem érzem azt, amit vártam. A táj gyönyörű, de én fáradt vagyok. Persze azért haladunk rendesen, hol Roland nyomja elöl, hol én. De leginkább Roland. A terep viszonylag sík, néha-néha azért felkapaszkodik az út egy kicsit a völgy oldalába, de nem vészes. Egy ilyen szakasz tetején csodálatos kilátás tárul a folyóra és a körülötte lévő hegyekre. Hirtelen eltűnik belőlem minden kín, és szenvedés. Kifakadok magamból, rikkantgatok Roland mögött az úton: Az isten verje meg, hát itt vagyunk a Dráva völgyében, csodálatos a táj, remekül haladunk, minden szuper! És tényleg jól is érzem magam. Aztán pár perc múlva újra erőt vesz rajtam a fáradtság. Majd egyszer csak újra azt érzem, mint az előbb, boldogságot, örömöt, felszabadultságot. Majd újra csak fáradtságot. Ez megismétlődik néhányszor, mire megérkezünk Radilje-be. Roland itt éjszakázott egyszer évekkel ezelőtt, mikor Tirolba tartott kerékpárjával. Ausztriából jött át ide a Radlpass nevű hágón át, hogy kikerülje a mégnagyobb hegyeket, és a Dráva völgyében haladjon tovább, hogy aztán Klagenfurtnál csodálatos élményben részesítse a Wörther See. Rolandban azóta úgy él a tó képe, mint valami paradicsom közeli hely. "A Nagy kékség", emlegette nekem sokat, már az út előtt is. Ezért is határoztunk úgy, hogy feltétlen útba ejtjük ezt a csodálatos tavat. Roland úgy, és annyit beszélt róla, hogy ha csak fele olyan szép, mint ahogy meséli... Szóval a tó iránti lelkesedése abszolút átragadt rám is. Plusz bennem még a kíváncsiság is rátesz egy lapáttal, mert ugye én még nem jártam ott, szóval számomra új lesz. Tehát irány a Wörther See!!! Illetve most pont pihenünk egy kicsit Radilje-ben. Még nem értem, miért keresi oly lelkesen Roland azt a helyet, pontosan azt a helyet, ahol anno éjszakázott. Egy pajta mellett. Ülünk kicsit, kifújjuk magunkat, iszunk, eszegetünk, készítek néhány fényképet, Roland bemegy egy házba vizet kérni, majd újra a paripákra pattanunk. A kis pihenő nem sokat segített, inkább csak a lelkemnek tett jót megállni egy pillanatra. Haladtunk Maribor óta, de a mai adag még több, mint 100km, és ez még rengeteg. Kemény lesz, nagyon kemény, de menni kell, nincs mese.
Megpróbálok inkább nem gondolni arra, hogy mennyi van még hátra. Nemsokára jön Dravograd, és a szlovén-osztrák határ. A táj egyre gyönyörűbb. Ez az, ami néha segít. Csodálatos helyeken biciklizünk. Elő-elő kapom menet közben a kis fényképezőmet, és csinálok pár csuda jó fényképet. Arra gondolok, hogy milyen jó lesz végignézni őket majd az út végén. Sok képet kitörlök, egyrészt mert nem sikerül mindegyik jól, másrészt mert spórolnom kell, a memória csak 500 képre elég. Ez bőven sok, de ha mindent lefotózok 3x, ahogy amúgy szoktam, el fog fogyni, ráadásul az akkukkal is érdemes csínján bánni.
Zsibbad a kezem, a bal kis-, és gyűrűsujjam. Biztos a kesztyű az oka. Eddig még sose hordtam bringáskesztyűt. Talán elszorította az ujjaimat. Már tegnap is éreztem, de akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Bringázás közben sokszor elzsibbadnak az ember testrészei, ez természetes, főleg ilyen nagy úton. Most viszont már jobban érzem, illetve nem érzem a két ujjamat, ezért leveszem a bal kesztyűmet. Olyan érzés, mint amikor elülöd a lábad, nem jut bele elég vér, és ezért elzsibbad. Sőt a kisujjam annyira elzsibbad, hogy már-már annyira érzem, mint amikor injekcióval érzéstelenítik valamidet. Mindegy, nem szabad ezen most izgatnom magam, majd elmúlik magától. Este majd megmasszírozom.
Megérkezünk Dravogradba, boltot keresünk, el akarjuk költeni az utolsó Tollarjainkat. Találunk egy zöldségest, veszünk krumplit, tojást, paradicsomot, és persze egy nagy üveg zöld színű lónyálat, amit szinte azon nyomban teljesen benyakalunk. Pótolni kell a folyadékot, amit kiizzadtunk. Irány a határ! Nincs senki a határőrségen, az autók is csak úgy áthajtanak, mi is így teszünk. Ebédlőhelyet keresünk, jó lenne a Dráva partján enni. Lavamünd városkában kanyarog a bicikliút (héba-hóba azért találni ilyet), gyönyörű templom előtt padocskák, ideális hely. Csakhogy a Dráva part innen 100m lejtő. Javaslom ezt a helyet ebédelésre, de Roland azt mondja, nézzük meg a partot, és majd legfeljebb visszajövünk ide, ha ott nem jó. Lent is találtunk egy padot, amit a parttól csak egy bicikliút választ el. Ide telepedünk le. Kicsit fáj a szívem a másik hely miatt, gyönyörű volt az a templom és a környéke. Úgy döntök, hogy nem tekerem vissza még azt a pár száz métert se egy fénykép miatt. Ez legalább egy jó érv arra, hogy visszatérjek majd ide még. Lefényképezni azt a szép templomot! Krumplis rántottát csinálunk. Az lenne az igazi, ha valami húsféle is lenne hozzá, de hát semmi sem lehet tökéletes. Én még éhes maradok, vagy inkább valami mást is kívánok a rántotta mellé, ezért főzök magamnak még egy instant paprikáscsirke ízű tésztát is. Főzésre egy kis gázfőző és Roland szuper spirituszos főzőkészlete áll rendelkezésünkre az úton. Roland imádja ezt a kis cuccot, hozzáteszem, teljes joggal, mert igen hasznos a kis szerkezet, van rajta szélvédő, van hozzá lángszabályozó, két edényke, egy serpenyő, fogóka, hogy meg tudd fogni vele a forró cuccokat... Szóval nagyon patent az egész. Egy liter metil alkohol nagyon sok ideig ég benne, még világításra is lehet akár használni.
Miközben itt táborozunk, sokan járnak erre, főleg a helyiek, köszönnek ránk, jó étvágyat kívánnak, mi pedig mindig vidáman visszaköszönünk. Egyszer egy egész pici kisgyerek jön biciklin a nagymamájával, nyakát nyújtóztatva kíváncsian húz át az út hozzánk közelebb eső oldalára, így próbál belekukucskálni készülő ebédünkbe. Mosolyogva fogadjuk érdeklődését, Ő szeppenve néz ránk, majd továbbteker, hogy utolérje nagymamáját. Hatalmas lelkesedéssel tekeri az apró kis bicikliét, nagyon jár a lába, pedig közben alig halad. Persze a mi viszonylatunkban. :) Meg is jegyzem, hogy ebben a tempóban eltartana egy darabig, amire Mariborba érne a srác. Jóízűt nevetünk a tréfán. Belegondolok, hogy ma indultunk Mariborból, és hogy ez a táv milyen hatalmasnak tűnhet egy ilyen kisgyereknek. Vagy hogy saját magamnak milyen nagynak tűnt még nem is olyan rég, egy éve. Majd hozzávettem, hogy ez csak egy apró szelete A Nagy Útnak, az utunknak. Kezd hihetetlennek tűnni az egész. Majdnem 500km-re vagyunk Budapesttől, és tegnap előtt reggel még a Hősök terén voltunk. Képtelen vagyok felfogni.
Evés után még pihengetünk kicsit, Rolanddal nagyon jókat beszélgetünk. Megemlítem, hogy előfordul velem, hogy néha csak utólag döbbenek rá bizonyos élményeim nagyságára. Van, hogy csak később esik le, hogy micsoda fergetegesen jól éreztem magam annál a tónál, azon a sziklaperemen ülve, vagy csak, hogy milyen jó volt kiülni szembe a Parlamenttel a rakpart tetejére egy barátommal sörözni, és beszélgetni. Meséli, hogy Neki is voltak ilyen élményei. Sokszor kapom magamat azon, hogy pontosan úgy folytatja egy mondatát, ahogy én is tenném, vagy ahogy vártam. Máskor meg Ő mondja egy szavam után, hogy pont ezt akarta mondani, vagy hogy pont ez jutott neki is eszébe. Nem mondom, sok mindenben különbözünk - hisz ez így van rendjén -, de meg kell hagyni, rengeteg dologban hasonlítunk is. Valószínű, ezért is sodort minket össze az élet, és most ezért ülünk mi ketten itt a Dráva partján, és osztunk meg egymással egy életre szóló élményt.
Összepakolunk, és indulunk tovább, irány Klagenfurt. Illetve előtte még kidobjuk a kajálás által keletkezett szemetünket, és vizet vételezünk egy házból. A kertben gyerekek játszadoznak, vidám élet folyik az udvaron, a felnőttek beküldik az egyik kislányt az üvegeinkkel, s mire az visszatér, a szülei már ismerik is a történetünket, biztatnak minket, hogy csak az elején van emelkedő, aztán végig lejt az út. Nagyszerű, mosolyogva elbúcsúzunk egymástól, és már tekerünk is fel azon az emelkedőn. Bringaút persze sehol, marad az országút. Bár bekészítettem néhány térképkivágatot a térképtartómba, de nem vesződök velük, Roland járt már erre, tudja az utat. Csakhogy ez az út nem a Dráva mellett megy. Legalábbis nem közvetlenül. Még csak nem is látjuk a Drávát, feltekerünk egy meredek erdős részen, hogy egy nyílt fennsíkon faljuk tovább az aszfaltot. A nap már alacsonyan jár a horizont felett, mikor a távolban hatalmas, sziklás hegyek tűnnek fel. Isten hozott az Alpokban - kiáltja el magát Roland. Mintha csak előre ki lett volna számolva, itt ér minket az 500. kilométer. Persze nem maradnak el a hatalmas dudálások, egy rövid időre tényleg felszabadulok, és nem érzem, milyen kimerült vagyok. Fáj a fejem is, nem értem miért, ettem, ittam rendesen. Ezen az úton nincs helye makacskodásnak, úgy döntök, hogy beveszek egy algopirint, kinyílik hát az apró gyógyszeres doboz. Mikor anyukám pakolta indulás előtti este, azt kívántam, ne kelljen kinyitni egész úton. Persze ez csak egy apró fejfájás, de akkor is. Megállunk a következő nyereg tetején, míg előkotrom a gyógyszert. Nem valami fényes a kedvem, az az igazság. Nagyon fáradt vagyok, és még órákba telik, amíg odaérünk. És egyáltalán, hol a Dráva? Össze-vissza megyünk a hegyek között, már rég nem követem a térképen, hol a fenébe járunk. Tiszta bug vagyok, ezt Roland is észreveszi. Próbálok jókedve derülni, ez persze nem megy csak úgy hipp-hopp, ha az ember azt akarja. Pláne nem, ha ilyen kimerült. Nem esik jól a biciklizés, mi több, nagyon gáz. Még a lefelékben sem érzem a száguldás örömét, csak arra figyelek, ne fújjon meg túlságosan a szél, és meg ne fázzak ilyen kimerülten. Az nagyon nem hiányozna most. Mi van, ha begyullad a mandulám, ahogy tavasszal is tette? Ugrott minden, vége az egésznek. Vagy, ha csak egyszerűen nem bírom majd?! Lehet, nem nekem való ez az út... Ha valami gigszer lesz velem, feltartom majd Rolandot... Megbánja, hogy "bevett a buliba". Nem, nem szabad ilyenekre gondolnom. Különben is, mintha múlna már a fejfájásom. Rendben lesz minden és kész! Rendben kell lennie! De mi van, ha nem? Bármi közbejöhet. Bármi... Hol alszunk ma? Hol van még Klagenfurt, és a Wörther See? Elég, nem gondolok semmire! Üres a fejem, és csak tekerek! Nem fáj semmi, nem érzek semmit, csak menjünk! Nem szabad most gondolkodnom, tiszta hülye vagyok, csak ártok magamnak, ha gondolkodom. Ez most nem én vagyok! Megyünk és kész, nem lesz semmi baj!
Hatalmas autópályahíd épül az út bal oldalán, a völgy felett. Megállunk, Roland ujjongva fényképezi le a készülő hidat. A vasbeton hidak a szakdolgozat témája. Vagy valami ilyesmi... Én nem értek hozzá, én csak egy informatikus vagyok. De valóban érdekes elnézni az épülő hidat, hihetetlen, mit meg nem épít magának az ember. Ebben a völgyben folyik tehát mellettünk a Dráva. Oda bújt hát! De mi miért nem tudunk mellette menni?! Újabb lefelé jön. Távolban ott figyelnek a hatalmas hegyek. Megállunk Völkermarkt mellett egy benzinkútnál. Roland beugrik csokiért, én addig bekapcsolom a telefonom. SMS jön, barátnőm írt. Eszméletlen hatással van rám a 160 karakter, hirtelen eltűnik a sok kétség, és félelem. Otthon szurkolnak értem, értünk, az utunkért! Mintha csak egy csomag erő és kitartás érkezett volna a telefonomra. Roland visszatér a kedvenc csokoládém egy hatalmas példányával. Már látja is rajtam, hogy jobban vagyok. Egy csoki, és egy SMS kihúz a gödörből, hihetetlen. Tábla mutatja, hogy Klagenfurt már csak 31km. Na, ez már nincs is olyan messze. Másfél óra mindössze. Mindjárt ott vagyunk. Egy nagy, széles völgybe érünk, az autópálya mellettünk halad, előttünk csak síkságot látni. Lapos a terep. Persze körben nagy hegyek, de amerre haladunk, arra messze tök sík minden. Úgy néz ki, most már nem lesz több emelkedő. Közben szép lassan ránksötétedett. Jó, hogy a benzinkútnál felraktuk a lámpákat. Már nem is értem, miért volt olyan cefet a kedvem. Mindegy, a lényeg, hogy most már jól vagyok, elmúlt a fejfájás, és mindjárt Klagenfurtba érünk. Pont egy kereszteződésen haladok át, mikor a hátam mögül egyszer csak csattanást hallok. Valamit elhagytam! Hátranézek: A vizes palack! Kiesett a feltekert polifoam közepéből. Nincs semmi gond, megvárjuk amíg piros lesz, beszaladok érte, és már megyünk is tovább.
Klagenfurt by night. Ez az ami most jut nekünk. Na nem mintha bánnánk, mert így legalább kellően hűvös, és néptelen a város. Roland kérdezősködik, merre kell menni a tó felé, úgy néz ki, jó úton vagyunk. Előkapjuk a tájolóinkat is. Milyen érdekes, hogy pont a városokban látjuk hasznukat. Irány nyugat, nyugat felé van a tó a várostól, csak tovább egyenesen, nem lehet mit elrontani. Kivéve, ha az autópályára akarunk ráhajtani bringával. Ezt azért mégsem kéne! :) 180 fok vissza! Előkapok egy térképet a sok közül, amin úgy-ahogy ki lehet venni Klagenfurt utcáit. Délről kell kerülnünk, memorizálom az útvonalat. Kiérünk a városból, elág balra, remek, itt kell letérni a tóhoz. Vagy nem. Nem stimmel az irány, túl délnek megyünk, és a tó sincs sehol. Előbb azt hittük, az orrunk előtt van, aztán mire odaértünk, ahol hittük, nem volt sehol. Sötét van, eltévedtünk! Király! Nagyon nagyot nem hibázhattam, messze nem mentünk. Valószínű előbb tértünk le az útról, mint kellett volna. Mert kapkodok, nagyon oda akarok már érni. Hálisten már ahhoz is fáradt vagyok, hogy különösebben felizgasson az eltévedésünk. Persze az első településtáblánál megállunk, és addig keresem a térképen a Viktring feliratot, amíg meg nem találom, hol vagyunk. Nem csináltunk nagy kerülőt, itt van a tó mindjárt.
Meg is érkezünk hamar, végre itt vagyunk! Roland megpróbálja megtalálni egy régi kedves magyar ismerősét, akivel 2 évvel ezelőtt, azon a Tirolba tartó bringatúrán találkozott, amiről már meséltem. Sajnos nem jár sikerrel, na de sebaj, semmi sem lehet tökéletes. A lényeg, hogy itt vagyunk, hát csak megcsináltuk, megérkeztünk. Holnap egész nap pihenés! :) Leülünk egy tópart melletti vendéglő kültéri asztalához. A tavon úszó hatalmas színpadon épp véget ér a darab, özönlenek az emberek a vendéglőnkbe. Ha ennyien vagyunk, sose szolgálnak ki minket. Rolandot ekkor éri a holtpont. Egy székben ülve! :) Ő még jobban járt. Azért csak kijön hozzánk egy pincérnő végül. Sőt, 10 perccel rendelés után már ki is hozzák a pizzáinkat. Sört is kértünk, egyszer élünk, nem számít most az ára, megérdemeljük! Sonkás pizzát kértem, de diadal íze van. Teljesen eltelek boldogsággal, most már nem érdekel, lehetek akármilyen fáradt, még egy fürdésre kell, hogy maradjon erőm, és túléltem. Állítólag a meleg víz ilyenkor csodát művel az izmokkal. Ki is próbáljuk, a közeli kemping zuhanyzójába lógunk be. Elsőre megtalálom az egyetlen kabint, amiben kellő nyomással ömlik a forró víz. 20 perc után átadom Rolandnak a helyet, amíg Ő tusol, én alaposan fogat mosok, majd egy főiskolás sztori mesélésébe kezdek. "Az Ásások" története felettébb megtetszik neki. Ő is előadja "Az elveszett nyereg" c. bringássztoriját. Az se semmi. Na de ez egy másik történet, ezért most eme két emlékre nem térünk ki. Bringáinkat tolva félreeső alvóhelyet keresünk a kempingben. Ha reggel kimenet elkapnak, max. azt mondjuk, hogy későn jöttünk be, és nem volt senki a kapunál. Portás szerű fazon szól hozzánk németül. Furcsán beszél, azt mondja nincs több hely a kempingjében. Hiába erősködik Roland, hogy nekünk két matracnyi hely is elég, nem baj, ha nincs szabad parcellája számunkra, mi elalszunk bárhol. Nem, nem, a kemping betelt, nincs több hely! Különben se normális dolog éjjel fél 2-kor érkezni. Ami a legfurcsább az egészben, hogy közben halál szívélyes volt, és végig mosolygott. Persze azért elküldött minket a fenébe, amin csak nevetni tudtunk. Utólag megállapítjuk, hogy minden bizonnyal részeg volt a pofa. A kemping melletti parkban keresünk alvóhelyet, Roland olyan fáradt, hogy majdnem ledobja magát egy nagy réten, de én a rét oldalában magas fenyőfákat látok, mondom neki, hogy legalább ott még nézzük meg, aztán lesz ami lesz, alszunk bárhol. A fenyőfák alatt ideális a hely a táborozásra. Tűlevelektől puha a talaj, és bár nem messze tőlünk van egy sétány, de a lombok elég jól takarnak szinte minden irányból. Ledobjuk a polifoamokat, leláncolom a bringámat, a szokásos értékeket összegyűjtöm a kormánytáskámba, amit aztán beteszek a hálózsákba, és magamat is bevackolom. Megszoktam már a polifoamon, hálózsákban kormánytáskával való alvást. Borzasztóan jólesik vízszintesben lenni, tudva, hogy teljesítettük az első nagyobb szakaszát az utunknak a legmerészebben tervezett időn is belül, és nincs semmi más dolgom hátra mára, mint lehunyni a szemem. Tiszta vagyok, vége 3 napi kihívásnak, letekertünk 560km-t és itt vagyunk az első pihenőhelyünkön, a Wörthi tónál. Holnap nincs újabb szenvedés, csak fürdés a tóban, szigorú pihenés, és regenerálódás. Csak az a dolgunk, hogy pihenjünk, és ne biciklizzünk. Ez a tudat olyan jólesik a lelkemnek, hogy valami csodálatosan szép, és nyugodt álomba merülök.

A nap konklúziója:
Hetekkel e nap után elkezdtem kutatni a Klagenfurt előtti szakaszon fellépett mélypontom okait. Véletlenül döbbentem rá a triviális megoldásra, miközben egy barátomnak meséltem az egészet. Rengeteget számít, ha az ember előre tudja, mire kell számítania, hogy - akár ha csak tudat alatt is, de - lélekben fel tudjon rá készülni. Én nagyon a tájfutó térképekhez szoktam, és azon a térképen, amit akkor ott használtam, nem voltak szintvonalak, ráadásul a méretaránya is sokkal nagyobb volt. Azon a hagyományos autós térképen egy centi több kilométert jelent, s nem 100-150m-t. Ezért amikor a térkép egy autóutat egy folyó mellé jelöl, lehet, hogy az a folyótól egy kilométerre megy, fent a hegyekben. Nem pedig a folyó partján, ahogy én naivan gondoltam, tájfutó szememmel olvasva a térképet. Azt vártam, hogy a Dráva völgyében szépen felcsorgunk Klagenfurtig. E helyett hegyek jöttek, néha kegyetlen emelkedők. Nem is láttam a Drávát, sőt a térképen se követtem pontról pontra az utunkat. A határ után egyáltalán nem néztem térképet, nem akartam vacakolni vele. Nagy hiba volt! Ezen túl mindig képben akarok lenni, tudni mi van előttem, és pontosan mi vár rám. Legyen szó bármiről az életben, amennyire csak lehet, informálódom az előttem álló kihívásról.

Negyedik nap

Zajra ébredünk, szinte még sötét van. A mellettünk lévő sétányt valami gép takarítja. Nagyon lassan, és nagyon hangosan. Vagy csak azért halljuk hangosnak, mert a földön fekszünk, az pedig remekül vezeti a hangot. Türelmetlenül várom, hogy továbbhaladjon a zaj forrása. Végre elmegy, újra csend van. Aludjunk még! Nem tudom, hány percet aludhattam, de nem sokára újra felébredek. Kacsák vonulnak el mellettünk, hápogva menetelnek néhány méterre tőlünk. A sétány túloldalán lévő tavacskából tocsogtak elő. Röhögve kelünk fel, ilyen nincs... Először egy gép, most meg ezek a kacsák!
Bár még csak kora hajnal van, de úgy döntünk, jobb, ha szedjük a sátorfánkat. Világosban könnyen észrevesznek minket, lombok ide vagy oda. És ez mégis csak egy közpark, nem valószínű, hogy legális itt éjszakázni. Hamar összepakolunk, és már gurulunk is. Most nincs tempó, nem sietünk sehová. A mai előirányzott táv 0km. A Wörther See felett enyhe ködtakaró, a tó még nem ébredt fel. Arcot mosunk benne. A vize még melegebb, mint a levegő. Roland emlékszik egy szabadstrandra Pörtschach-nál. Arra vesszük az irányt, szép kényelmesen haladunk a tó északi partján. A tó körüli bicikliút kihalt, csak néha-néha jönnek szembe reggeli kocogók. Megállunk vizet vételezni egy padokkal körbevett kútnál. Szemben valami emlékmű, négy oldalán négy kis festmény. Kérdezem Rolandot, hogy mi ez? Válaszol, hogy szentek képei. És tényleg, itt van Szent Hubertus is. A többi arcot nem ismerem. Lefekszem az egyik padra. Elszundítok. Olyan nyugalom, és lelki béke van bennem, hogy amint lehunyom a szemem, szinte azonnal álommá változnak a gondolataim a fejemben. Szeretem az ilyet. Ebben a félálomban fekszem néhány percig a padon. Még mindig nagyon korán van, hűvös az idő. Továbbgurulunk. Nem tudom, miért, de olyan boldogság fog el ezen a kora reggelen, amit még soha nem éreztem. Valami halálos nyugalom, és gondtalanság. Elégedettség. Itt áll előttünk egy egész nap, és nincs semmi, de semmi dolgunk. Csak pihennünk kell, azt viszont szigorúan. Valószínű ez az, ami előcsalja belőlem ezt az érzést. Az elmúlt napokban sok-sok kilométer volt a cél, ma pedig csak az, hogy kipihenjük magunkat. Így gurulunk békésen a tó menti települések között. Betévedünk az egyik félszigetre. Egy cseppet se izgatom fel magam a dolgon, ezen magam is meglepődöm. Roland egy közértre is emlékszik erre valahol, azt próbáljuk megtalálni. Megkérdezünk egy pofát, hogy merre van élelmiszer bolt, elmondja, hogy nem messze innen van egy. Meg is találjuk, de még nincs nyitva, bő egy óránk van még nyitásig. Addig megkeressük a szabadstrandot.
Itt is van mindjárt, kb. száz méterre a bolttól. Két öreg már mászik is bele a vízbe a stégről. Mi lefoglaljuk az egyetlen padot a mosdók mellett. Füves a part, bár van egy kis perem a szélén, de a víz olyan alacsony, hogy simán bele lehet lépni a partról. Tényleg olyan tiszta, mint ahogy Roland leírta. Kacsák úszkálnak rajta. Két kiskacsa, és az anyukájuk. Egy család. Békésen kimásznak mellénk a partra, és kapirgálnak a fűben, nem félnek tőlünk. Készítek néhány fényképet Róluk. Elhatároztuk, hogy teát főzünk, amíg kinyit a bolt. Van nálunk cukor, és citrom is a filterek mellett. Türelmesen várjuk amíg a víz felforr a spirituszégő felett. Belefacsarunk egy egész citromot a szűk 1 liter teába, majd a cukrot is hozzászórjuk. Ennél fenségesebb dolgot hirtelen el sem tudok képzelni: friss reggeli tea a Wörther See partján, 560km mögöttünk, és egy egész nap pihenés előttünk ezen a csodálatos helyen. Azt hiszem, most igazán boldog vagyok. Ma reggel én megyek boltba. Megveszem a szokásos reggelire valókat: kenyér, vaj, felvágottak, és persze az elmaradhatatlan Brie sajt. Jóízűen falunk a padon, mint mindig. El nem lehet mesélni ezeket a reggeliket, át kell őket élni! Amikor a testednek szüksége van az energiára, és Te csak viszed, viszed be, mert több ezer kalóriát kell pótolnod. Olyan csuda jól esik minden falat, hogy nagyon. Hisz nekünk ez az üzemanyagunk most.
Közben egész sokan lettünk itt a strandon. Sógorék nagyon közvetlenek. Alkottunk egy négyszög alakú szekértábort bicikli-pad-bicikli-part oldalakkal. Lefeküdtem a polifoamomra naplót írni, nem telt bele két perc, jött egy idős néni, félretolta a cuccomat a padon, és helyet foglalt Roland mellett, aki épp szintén naplót irogatott. Mielőtt eszembe jutott volna felháborodni, rájöttem, hogy teljesen igaza van az öreglánynak: a pad nem csak a miénk. A naplóírás nagyon jó hatással van rám. Alig bírtam rászánni magam, hogy nekifeküdjek, de aztán ahogy nekiálltam, megjött közben a kedvem hozzá, és meg sem álltam öt oldalig. Jöjjön egy kis részlet a füzetből:
"A tóparti reggeli még fenségesebb volt, mint a tea. Nincs más hátra, mint megismerni közelebbről "A Nagy Kékség"-et. :) - itt leteszem a tollat, és valóban a vízbe vetem magam - Most már hidegebb a víz, mint a levegő, de gyönyörű tiszta, csudaszép. Roland azt csinálta, hogy lemerült a víz alá, és onnan a Napba nézett... és nagyon élvezte :) Kipróbáltam, tényleg szép. Csak hogy nem tudsz sokáig a víz alatt maradni. Erre Roland a következőt találta ki: fogott egy nagy követ, és azzal merült le. Erre én elkezdtem mosolyogni, mire Ő egyik kezében a kővel, másikkal kutyaúszásban kapálózva, lihegve így szól: "Asszed hülyeség, pedig tök jó!" A mondat végére mindketten nevettünk, és nem is hagytuk abba egy darabig. Kipróbáltam a köves mókát is, de miután majdnem megfulladtam, inkább hagytam a követ elsüllyedni egyedül... Lankadatlan Roland ezután halat próbált fogni puszta kézzel. Nem sikerült... Nem is értem! :) Lógattuk a lábunkat a tóba és közben azon röhögtünk, hogy venni kéne valami olcsó horgászcuccot, és éjjel horgászni vele pár órát. Aztán ha nem fogunk semmit, reggel visszavinni a botot a boltba, és kérni helyette fél kiló halat. :) Elképzeltük a boltos képét, és nagyot nevettünk rajta. Közben triatlonozó kacsák úsztak el a lábunk mellett a vízben."
Hát így ütjük el az időnket itt a kis szabadstrandon. Ami valójában egy kb. 10m széles, és 70m hosszú füves szakasz a főút és a tó között. Egyik végében egy pad, és egy kis épület két mosdós WC-vel, melyek leginkább öltözőkabinként funkcionálnak. Valamint itt van még a stég. Meglepően lassan telik az idő, most, hogy nem biciklizünk. Pont fordítva vártam. De nem baj, ez így jó. :) Mára már jól kinevettük magunkat, és még csak dél van. Eszünk még egy kicsit a reggeliből megmaradt finomságokból, majd alszom egy kicsit. Jólesik a döglés. Az elmúlt napok történéseit leírni pedig egyenesen csodás volt. Egyrészt újra átéltem, valamint át is gondoltam mindent, de ami a legjobb, az az, hogy úgy éreztem a füzet becsukása után, mintha egy kicsit elrendeztem, eltettem volna magamban az elmúlt 3 és fél nap kalandjait. Nem is tudom, hogyan érzékeltessem. Hirtelen csak egy anyagias példa jut eszembe: mintha a nyakadba szakadna egy csomó pénz, azt se tudod, hová tedd a sok bankót, egyik pillanatban nagyon boldog vagy, a másik pillanatban elfog egy kicsit a rettegés, félsz a túl sok pénztől, nem is tudod, mit kezdj vele, tele vannak a zsebeid zsével - boldogsággal - , de nem tudod, mitévő legyél velük. Na, és mindent leírni a naplómba kb. olyan volt, mintha kiüríteném a zsebeim, szépen megszámolnám, és elrendezném a bankókat, eltenném őket a tárcámba - a naplómba. (A hasonlat persze ott gyökeresen hibádzik, hogy a pénzed könnyen elvesztheted, de az emlékeidet nem. Ezeket soha, senki, és semmi nem veheti el Tőled)
Az egyetlen dolog, ami aggaszt, az a kezem. Még mindig zsibbad a két ujjam, és nem tudom miért, azt se, hogy ez mennyire komoly, hogy lehet-e belőle nagyobb bajom, vagy hogy egyáltalán el fog-e múlni? Semmit nem tudok, csak azt, hogy zsibbad, és ez nem természetes. Gondolni se merek arra, hogy ez valami komolyabb dolog, és netán emiatt hátrányba kerülünk. Az otthoniakat se akarom ezzel traktálni, elég ha ketten aggódunk emiatt, ráadásul nem valószínű, hogy tudnának segíteni. Orvost keresni itt... Ez megint elég vad ötlet, szóval nem marad más hátra, mint várni, remélni, menni.
Roland vallásos ember, bemegyünk egy misére Klagenfurtba. Amúgy is kéne vásárolni. Furcsa, de szinte várom, hogy holnap újra útra keljünk, igazán. Pörtschach - Klagenfurt kb. 15km. Megállunk még a tegnapi kempingnél, hátha előkerül Roland régi ismerőse. Ma sem találja meg. Viszont kapunk a recepción várostérképet, valamint Karinthiás, és Klagenfurtos matricákat. Ez utóbbiaknak nagyon örülünk, rögtön neki is állunk szétvagdosni őket Roland bicskájával, hogy ráférjenek a bukósisakjainkra. Most már bárki láthatja, hogy ezen bukósisakok tulajdonosai jártak Klagenfurtban. Méghozzá Budapesttől jöttünk biciklivel, és csak 3 napba telt! Belegondolok, de még mindig nem tudom elhinni. Boldogan ragasztgatjuk fel a matricákat, még fotót is készítünk. Megvan hát az első skalp: Klagenfurt! Guruljunk is be végre a városba! Egy patak mentén végig bicikliúton tudunk behajtani. Kár, hogy nem találtuk meg tegnap este kifelé jövet ezt az utat. A városban élelmiszer boltot keresünk, majd egy templomot, ahol lesz is mise. Megtaláljuk mind a kettőt, remek! Most fél 6, 7-kor mise, tehát van másfél óránk. Tekergünk kicsit Zalaegerszeg testvérvárosának utcáin, szemerkél az eső. Megnézzük a város jelképét ábrázoló sárkány szobrot, tőle nem messze a Mária Terézia szobrot. Majd irány kaját venni. Hosszasan tanakodunk, hogy mit vegyünk vacsorára, minden nagyon drága. Végül egy nagy babkonzervet, és egy doboz gyorsrizst vásárolunk. Átgurulunk a templomhoz, lekötjük előtte a bringákat, Roland gyorsan ad egy pólót, mert az enyémek a táskám alján vannak, és nem éppen templomba illő öltözet egy tájfutó mez.
Bent gyertyát gyújtunk. Az utunk sikerére! A mise elég kiábrándító. Az hagyján, hogy egy mukkot nem értek belőle, mert németül van ugye, de ráadásul majdnem megfulladok a közepén. :) Mindig ilyen helyzetekben nyelek félre egy liter levegőt, és jön rám valami roham, amikor nem szabad hangosan köhögnöm, megfulladnom. Bár meg vagyok keresztelve, de elejétől a végéig teljes újdonság volt számomra az egész mise. Szeretnénk még ülni egy kicsit a szép templomban, de jön egy fazon elölről, és zár. Kint a kapu előtt Roland beszélget vele németül, amaz nevet és mosolyog, közben egy VW slusszkulccsal babrál a kezében. Először nem esik le, hogy ez az ember a pap, csak most más ruhában van. Aztán mikor elmegy, Roland elmondja, hogy neki még annyira sem tetszett a mise, és hogy ez az ember inkább színész, mint igazi pap. Sebaj, akkor legalább ennél már csak jobb misében lesz részünk! Mert megbeszéljük Rolanddal, hogy látnom kell egy jó, igazi misét is, nem egy ilyen 15 perces kabarét, mint ami ez volt. Mivel sört is vettünk a boltban, úgy döntünk, hogy egy párat meg is iszunk most nyomban, ne kelljen tovább cipelni őket. Kiülünk a főtérre, és ismét nagyon jót dumálunk Rolanddal egy-egy sör mellett. Egy éve még nem is ismertük egymást, most meg együtt nyomjuk Rómába. :) Van mit beszélnünk. Indulunk vissza a tóhoz, a szabadstrandon alszunk. Megállunk egy gyalogoshídnál, érdekes szerkezet, megvizsgáljuk, készítünk pár önkioldós képet a hídról, s rajta magunkról. A gépem 10, és 13 másodperc után készít egy-egy képet. A 3 másodperc alatt elsétál valaki a fényképező, és köztünk. Az eredmény frenetikus: az első képen még csak a szokásos mosoly, a másodikon nagy nevetés. Ezen felbuzdulva próbálunk még néhány ilyen képet készíteni. Egy olyat, amin szomorú képet vágunk, és egy olyat, amin közömböst. Egyik sem sikerül, szinte mindig elröhögjük, vagy nem úgy áll a kép, ahogy az előzőek. 6 kép után feladjuk, és továbbmegyünk. Nem tudom, ismeritek-e a MiniMundus-t? Na a lényeg, annyi, hogy híres épületek méretarányosan kicsiben meg vannak építve, és pont itt van, Klagenfurt szélén, a Wörther See-től pár száz méterre. Magas sövény takarja kintről a témákat. Persze ez nem foghat ki rajtunk. Nekitámasztjuk Roland szamarát a kerítésnek, Roland jó erősen megtartja, én felállok a vázra, és máris készülnek a csuda képek. Itt van a Szent Péter tér is. Még több mint egy hét, mire az igazit is meglátjuk. Ha megcsináljuk. Már miért ne sikerülne? Több, mint egy hét... És ez még csak a negyedik nap. Mi minden vár még ránk! Szuper! Roland is feláll a vázra, gyorsan körülnéz. Megnézünk még egy hidat, majd kisebb kavargás után újra rátérünk az északi parti bicikliútra.
Szinte teljesen ránk sötétedik, mire a 10km-re lévő Pörtchachba érünk, a szabadstrandra. Néhányan még lézengenek a parton. Letelepedünk a délelőtti helyre, Roland a mosdóépület mögött nekiáll vacsorát főzni, én kiterítem a padra az Olaszország térképet. Ha minden jól megy, holnap megérkezünk Olaszhonba. Akárhogy számolom, csak 60km a határ. Erre már megint azt kell, hogy mondjam: hihetetlen. A maradék söröket felakasztjuk egy zacskóban egy bokorra, úgy, hogy belelógjanak a vízbe. Jó hideg lesz a vacsihoz. Kiborul a forró víz, sebaj. Nem idegeskedünk. Méregetem a távokat a térképen, úgy nézem, a határ után egy nagyobb hágó jön. Persze ki tudja, mennyit kacsázik fel-le a völgy oldalában az út. Majd meglátjuk, ha odaérünk. Arra még Roland se járt, az már Neki is új lesz. A határ pedig hatszázvalahány méteren van, az tehát nem lesz annyira vészes. Délelőtt vettem egy képeslapot és ezen a lapon rajta volt egy csúcs, ezt megtaláltam a valós horizonton is, és a térképen is, így be tudtam lőni, hogy merre megyünk. Bent fogunk tekeregni az igazi nagy hegyek között. Kész a vacsi: rizses bab. Vagy inkább babos rizs! :) Vehettünk volna két babkonzervet. De így se rossz a kaja, a lényeg, hogy bőséges. Sörrel öblítjük le. Ideje lefeküdni. Nem valami fényes az időjárás, és sajnos otthonról is esőt mondanak a szeretteink. Ha esik, hát essen! Annál nagyobb kaland. Valami úszik a vízben. A sörök!!! Úristen, elszabadultak a sörök! Roland bemászik értük a térdig érő vízbe. Éljen, megmaradt a maradék két sörünk. A bringákat betoljuk a kis épület mögé, így három oldalról védve vannak (tó-kerítés-épület), a negyedik oldalra odafekszünk. A szokásos ki-ne-raboljanak pakolásokat, bringalekötést elvégezzük, majd szunya. Most is jólesik a fekvés, hiába alig tekeregtünk ma. Éjfél után valamivel elered az eső. Bepakolunk az épület szemközti eresze alá, majd mi magunk is befekszünk a két ajtó elé keresztbe, pont van egy fél méter széles sáv, ahová nem ver be az eső. Bár már sehová nem ver be, mert elállt. Remek! Alvás...

Ötödik nap

Egy nő néz ránk csúnyán, vagy inkább értetlenül. De még inkább meglepetten. Szeretné kitakarítani a budi épületét, mi pedig épp a két ajtó előtt fekszünk keresztbe. Mit gondolhat rólunk ez a takarítónő?! :) Mi persze újra csak nevetünk, hogy már megint micsoda ébresztést kaptunk. Tegnap a gép meg a kacsák, ma pedig egy takarítónőt hozott a reggel.
Odébbhúzzuk a cuccainkat, így már be tud menni takarítani. Hallatlan, hogy itt még egy szabadstrand WC-jét is naponta takarítják. Nem aludhat nyugton az ember az ajtó előtt! Borzasztó! :) Úgy döntök, hogy én szundítok még egy kicsit, korán van, úgy sincs nyitva még a bolt, elindulni nem tudunk. Roland viszont felkel, megborotválkozik, és sunyi módon lesipuskás fényképet készít alvó társáról. Nemsokára én is feltápászkodom. Tea most nem készül, ahhoz most álmosak vagyunk. Ellenben irány a tegnapi bolt. Még nem vagyunk teljesen magunknál, egyszerűbb lett volna gyalog bevásárolni, de mi felpakoljuk a cuccokat a bringára, elgurulunk a 100m-re lévő bolthoz, bevásárolunk, majd visszatérünk az éjszakázás helyszínére, a szabadstrand egyetlen padján elfogyasztjuk szokásos reggelinket. A Brie sajt természetesen most sem maradhat el.
Ez a reggel akkor nem tűnt különlegesnek. Álmos maradtam. Mégis, most visszagondolva bármelyik reggelemet elcserélném erre a reggelre. Arcot mosni ébredés után a Wörther See vizében, figyelni a kiskacsákat, hogyan követik anyjukat, nézni ahogy felszáll a köd a tó felszínéről. Ha így kezdődik egy napod, azt nem felejted el egy darabig. Ezen a reggelen bár a kedvünk nem, de az idő borús. Ezért jól felöltözünk, illetve felkészülünk eső ellen. Ez annyit jelent, hogy a táskánk aljából egy könnyen elérhető zsebbe pakoljuk az esőkabátokat. Két esőkabátot hoztam, egy kicsi kéket, ami épp leér a derekamig, és egy nagy sárga holland esőkabátot. Ez utóbbi tulajdonképpen egy nagy térdig érő ponyva, amin ki tudod dugni a nyakadat. Azért is praktikus, mert nincs karja, de ha a kormányra dobod az elejét, hátul pedig magad mögé a táskára a hátulját, akkor így kiválóan megvéd az esőtől. Elméletileg. Az enyém még nem került kipróbálásra. Talán majd ma. Helyet is szorítok neki a polifoamom tetejére. A kisebb esőkabátot pedig már fel is veszem, hisz szinte már lóg is az eső lába. Elindulunk végre!
Irány tehát tovább a tó partján nyugatnak, Willach következik, aztán tovább Olaszország felé, a határ 600m-en, utána majd meglátjuk. Olyan sűrű ott a térképem, hogy képtelenség kivenni, vajon lejt-e az út, vagy emelkedik, hány hágó van, és egyebek... Az biztos, hogy ott megy az utunk, ahol az autópálya. Csak hát, ki tudja, mennyit kacsázik majd, fel s le a völgy oldalában, na és a hágók! :) Roland felad egy képeslapot az első út menti postán. Az út elég lankás, sok helyütt van bicikliút, vagy járda az út szélén. Feltűnik Villach a szemünk előtt, előtúrom a fényképezőgépem a kormánytáskából, hogy ezután bármikor könnyen elő tudjam venni, belegyűröm a vázra erősített kis táskámba, amikor egyszer csak CSAATTTTTT!!! Repülők, pedig nincs szárnyam! Ááááá, hirtelen nagy rémület, valami végigfut a testemen, mint mikor tűbe ülsz, megcsúszol a jégen, vagy mint mikor kisgyerek korodban hirtelen rádöbbensz: elvesztél. Landolok. Mi a franc történt?! Felpattanok, úgy tűnik nekem nincs különösebb bajom. Roland megáll előttem 20m-re, és visszafordul. Hátranézek, a biciklim feltekeredve egy út menti műanyagkaróra (Tudjátok, ami kb. 20m-enként van az út szélén, fekete a teteje, kis piros prizmával.) Huhhh, a fene vigye el, hát elzanyáltam én is. Csak ne legyen baja a bicajnak, csak ne legyen semmi baja!!! Minimum 3m-t repülhettem. Érdekes, most nem horzsoltam le a tenyerem. Indulás előtt egy héttel elestem a János-hegyen egy ösvényen futva, akkor véresre sértettem a tenyerem, most még csak egy horzsolás sincs rajta, pedig aszfaltra estem, a járdára. A kormány eltekeredett, ferdén áll az első kerék. Roland a lába közé fogja, én pedig húzom, egyenesbe rakjuk, nincs gond vele. A kormánytáska félig letekeredett, de nincs semmi baja, visszatesszük. Az első csomagtartó bal lenti műanyagpántja elszakadt a villától. A hátsó nagytáska pántja szintén leszakadt. Előbbit Leukoplaszttal helyettesítettük, utóbbit pedig egy pókkal. Az én izgatottságom pedig majd mindjárt elmúlik magától. A karó elrepedt, ki tudja, hogy eddig is olyan volt-e, vagy én műveltem rá ezt az apró repedést. A jobb oldalamra estem, a bokámon, és a térdemen apróbb horzsolások keletkeztek, de a csípőmnél nagyobb zúzódás, jó nagy kék folt lesz. Sebaj, próbálok nem gondolni rá, hogy sokkal rosszabbul is járhattam volna. Most még szerencsém volt, se nekem, se a drótmadárnak nem esett különösebb baja. És milyen igaza volt Rolandnak a Zalában, a legtöbb esés hülyeség végett következik be. Nem figyeltem magam elé az útra, mert fényképezőgépet pakoltam... Még jó, hogy ütközés előtt a táskában volt már. Ideje továbbgurulni.
Jön Villach, el ne kavarjunk a városban! Hálisten nincs gond, primán ki van táblázva az utunk. Hatalmas autópálya mellett haladunk. Most már végig emellett halad az út egészen a Pó-síkságig. Kitaláltam, hogy kekszet kell ennünk útközben, hágókekszet. Lélektani, és fizikális segítség egyben: minden hágó tetején benyomunk egy csokiskekszet. Ez persze így eltervezve szépen hangzik, a valóságban azonban több okból sem működik: először is itt Ausztriában még nincsenek igazi nagy hágók, így nincs mit megünnepelnünk a keksszel, másodszor pedig nem bírom ki, hogy ne egyem meg őket azonnal, mikor ott figyelnek a kormánytáskám térképtartóján. Mindig előre betárazok egy csomót, de ahogy tudom, egyből megeszem mindet. Jóízűen faljuk a nagy csomag csokiskekszet a hegyek között, el is fogyott hamar az egész. Egy hatalmas, széles völgy bal oldalán visz az utunk, jobbra, a túloldalt a távolban hatalmas hegyvonulat, bal oldalt pedig már közvetlenül mellettünk magasodnak a hegyek. Leágazás balra, magas hágón át megy az út Szlovéniába. De jó, hogy nem arra visz az utunk! Bár azért kipróbálnám magamat egy ilyen embert próbáló hágón. Na de lehet, hogy amerre mi megyünk, az is lesz ilyen kemény. Na meg az Appenninek is ott lesz! De hol van az még, most az Alpokban vagyunk, és mindjárt jön az osztrák - olasz határ. Ha minden igaz, itt már nem lesz semmiféle határőrség. Így is van, sehol egy fia határőr. Azért az átkelőt félve fényképezzük, egyszer Rolandra rászóltak, mert hogy nem szabad ilyet. A túloldalt farönkök oldalában pihenünk pár percet, Roland lejegyez néhány sort a füzetébe. Gyönyörű helyeken folytatódik utunk, egyik oldalt meredek sziklafal, a másik oldalt mély völgy, körben borzasztó magas hegyek! Még alagút is van! A hátsó lámpákat felrakjuk az első alagút előtt, és beállítjuk őket villogóra. Marha jó alagútban menni! :) Csak baromi hangos, majd meg süketülsz, ha jön egy kamion. Tarvízióba érünk. Elkezd szemerkélni az eső. Valahol meg akarunk állni pihenni egy kicsit, de nem találunk erre alkalmas helyet. Mire észbe kapunk már el is hagytuk a várost. Félpályás útlezárás előtt állunk egy piros lámpánál, mikor Roland balra az úttól nem messze egy fészerszerű tetős épületet lát meg üresen tátongani. Csak ránk vár! Visszafordulunk, és meg is találjuk a leágazást, ahonnan már oda is tudunk gurulni. Tető alatt vagyunk, remek! Deszkák mindenfelé, asztalt, és széket applikálunk belőlük, pazar módon étkezünk, még terítő is van a hirtelen épített asztalkánkon - egy konyharuha, mint mindig. :) Közben elkezd szakadni az eső, annyira esik, hogy sajnos még ide is bever kicsit, mivel fészerünknek nincs oldala, csak teteje. Na de találunk itt köteleket is, kifeszítjük magunk föle Roland polifoamját, máris nem ver be ránk az eső. Persze, mert már nem is esik! :) Hová lehet tetézni a hirtelen jött jó hangulatot? Hát... Még van két sörünk!!! Megisszuk a kisebédhez, Roland még szivarra is gyújt. Íróasztalt építünk a lomokból, naplót írunk. Bekapcsolom a telefonom, érkezik az SMS: Üdvözöljük Olaszországban... Remek, továbbítom egyik jó barátomnak, kitől a holland esőkabátot kaptam. Nemsokára szükségem is lesz rá minden bizonnyal. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni az SMS-hez. Otthon ül valahol, és egyszer csak jön egy SMS: Üdvözöljük Olaszországban! :) Ebből rögtön tudni is fogják otthon, hogy megérkeztünk utunk utolsó - Nem, nem utolsó! Utolsó előtti országába - javít ki Roland, hiszen végső úticélunk Vatikán, Szent Péter tér. Ez az SMS tréfa annyira megtetszik Rolandnak, hogy ő is megjátssza egyik barátjával. Megegyezzünk, hogy este vacsoránál kapcsoljuk vissza a telefonokat. De vajon hol fogunk vacsorázni? Kijutunk egyáltalán az Alpokból? Mekkora hágók várnak ránk? Elázni minden bizonnyal elázunk, ez már nem kérdés... Lelkesek vagyunk, de nagyon! Itt vagyunk Olaszországban, az Alpok közepén!!! Sajnos nem sokat látni a hegyekből, mert nagyon borús az idő. De sebaj, akkor viszont húzzunk innen, hátha a Pó-síkságon napsütés vár ránk. Utána pedig már mediterrán az éghajlat, a tengerparton már egész biztos szuper időnk lesz. Szóval irány tovább, paripára!
Persze az eső pont akkor kezd újra teljes erejéből szakadni, mire útrakészek leszünk. Nem baj, most már megyünk! Holland esőkabát fel, 200m gurulás, holland esőkabát le. Fékezővitorlaként remekül működik, de ennél többre nem nagyon tudom használni, ezért úgy döntök, nem hordom. Iszonyatosan fújja a szél mindenfelé rajtam, előbb-utóbb úgyis eláznék, szóval inkább nem használom, még beleakad nekem a kormányba, aztán nézhetek. Alul rövidnadrág, felül két póló, egy vékony egyrétegű melegítő, és a kis esőkabátom. Ez az, ami rajtam van. Két irányból ver minket a víz: fentről esik ránk az eső, és lentről, az aszfaltról felverődik. A cipőm szinte azonnal vizes lesz, és csakhamar érzem, hogy teljesen átázik mindenem. Hozzámtapad a jéghideg vizes ruha. Nagyon fázom. Annyira talán nem lenne vészes, ha tolnánk valami tempót. Emlékszem, mikor még komolyan futottam, volt olyan téli edzés, amikor bőrig áztunk, mégse fáztunk, mert mozogtunk közben. Ezt a taktikát követve mondom is Rolandnak, hogy az élre állok, és nyomok egy kis tempót, mert nagyon fázom. Úgyis lefelé megyünk, lehet szakítani. Szinte már várom a fölfeléket, ahol jól kihajthatom magam, ott tuti nem fogok fázni. Plusz még mint kihívás is várom a hegymenetet, a fészerben úgy fejeztem be a naplómat, hogy: "Gyertek hágók, gyertek!!!" De csak nem jönnek, ellenben egy-két alagút jött, ezek is kellemesek voltak, tudniillik odabent nem esik az eső! :) Ráadásul jó pár fokkal melegebb is volt a hegyek belsejében, mint kint az esőben. Irdatlan helyeken tekerünk, mellettünk széles kiszáradt folyómeder, ipartelepek, vasúti-, és autópályahidak keresztezik a völgyet. Épp csak kibukkan felettünk valamelyik pálya a hegy egyik oldalából, majd áthalad felettünk, hogy aztán a másik oldalt egy másik hegy ormában folytatódjon. Mi pedig itt tekerünk, jobbára a völgyben kanyarogva. Körülöttünk félelmetes, borzasztó hegyek, szürke ködbe burkolózva. Szakad az eső. Odalent az autópálya alatt markoló lapátol egy dömperbe. Rajtuk kívül senki élőt nem látunk. Sőt, az is csak két gép, biztos nem ülnek bennük emberek. Nincs az az emberfia, aki ilyenkor erre jár. Ordítunk! Ahogy a torkunkon kifér. Közben 30-40 km/h sebességgel száguldunk. El akarok húzni innen! Bár imádom a hegyeket, de most egyszerűen csak ki akarok robbanni innen a Pó-síkságra. Hamarosan rádöbbenek, hogy nincs több felfelé. A völgyben lévő folyó arra folyik, amerre mi is megyünk. Ami azt jelenti, hogy az Adriában végzi. Nyilván végig követi az út a völgyet. Ettől vérszemet kapok. Úgy hajtok, mint egy őrült. Lehetne kényelmesen is kerekezni 25-el, de minek, amikor csak az lenne a vége, hogy megfáznék? Egyrészt, mert nem fűtene a belső kályha, másrészt, mert kétszerannyi ideig döcögnénk itt ebben a nedves, hideg, zord völgyben. Kár, hogy esik, nem tudok egy fényképet csinálni erről a tájról. Eszméletlenül élvezem, ahogy pörög a lábam, ahogy pörögnek a 10-esek a kilométer órámon. 10-20-30km, a fészer óta repülünk az út felett... Osoppo táblát kell figyelni, ott letérünk erről az útról, keresünk valami kajáldát, és vacsizunk, száradunk. Ez már Olaszország, hát itt vagyunk!!! Juhééééjjjjj!!
Ahányszor csak belegondolok, még vadabb tempót kezdenek pumpálni a lábaim a pedálokba. Nézem a visszapillantót, Roland simán bírja mögöttem. Néha egymás mellé gurulunk, de alig halljuk egymás hangját a nagy menetszélben, jobbára csak ordibálunk, néha csak úgy artikulálatlanul, bele az esőbe. Azt hiszem, ezt hívják eufórikus hangulatnak. Már 50km-t is jöttünk a fészertől, egyre jobban figyelem a hegyeket, mikor tűnnek már el, mikor terül már ki előttünk a Pó-síkság? Berémlenek az ormok, jártam már erre, persze akkor autóval, az autópályán mentünk. Az egy más világ, de azért mégis ugyanezek a hegyek voltak. Még egy kanyar, még egy hegy mögé fordul az út. Amaz mögött már biztos nem lesz több hegy... Dehogynem! De nem érdekel!!! Ilyen tempóban, most mi vagyunk a jobbak, mi vagyunk az erősebbek. Éppen hogy csak feltűnik egy sziklás hegyoldal, néhány perc múlva már a hátunk mögött tudjuk az egész hegyet. De csak jönnek, jönnek mind. Egyszer úgyis vége lesz, nem számít már semmi, csak menni kell, menni! Még mindig eszméletlen tempóban haladunk, teljesen megrészegültem a sebességtől. Csak maga a tudat, hogy itt vagyunk Olaszországban, szakad az eső, és mindjárt a Pón vagyunk... Ezek annyi endorfint termelnek bennem, hogy úgy érzem szét tudnám szakítani az egész Alpokat. Persze nem ez a cél, hanem szépen kisunnyogni belőle ezen a kis egérúton, ezen a mi zord völgyünkön. Lassan mennek is össze a hegyek előttünk. Picit leeresztek, mindjárt megérkezünk. Az eső is kezd elállni. Mediterrán cserepes házak tűnnek fel. Balra gyönyörű templom, legszívesebben megállnék lefényképezni. Roland mellémgurul, nem kell semmit mondanunk egymásnak, ott van minden a mosolyunkban. Itt vagyunk a Pón (már csak így nevezem a Pó-síkságot), megérkeztünk, nincsen több hegy, átkeltünk. Hátunk mögött az egész Alpok, Ausztria, Szlovénia, és Magyarország. Mindig összefoglalom itt írásban, mert ott akkor is így tettünk. Amikor egy hegyre mászol fel, és nincs már erőd, akkor is ez a legjobb taktika: hátranézni, és azt megfigyelni, hogy honnan jöttél fel idáig. Ebből aztán lehet erőt meríteni a továbbiakhoz. Mi is, vagy legalábbis én állandóan ezt teszem. Tavasszal még Budapesttől Egerig is alig bírtam eltekerni, majd bele pusztultam, most meg... Áhhh, se leírni nem lehet ezt az érzést, se felfogni. Nem is sikerül. Kb. olyan, mint amikor 3 sör után borzasztóan örülsz valaminek, pl. annak, hogy legyőzött a focicsapatod egy nagyon nehéz ellenfelet, vagy annak hogy több éves facérság után megtaláltad a párod. Ilyen érzés itt "a Pó tetején" - azaz a Pó-síkság északi csücskében. Amikor még ráadásul Roland is megveregeti a vállam, hogy ezt a szakaszt aztán nagyon, de nagyon odaraktam, akkor aztán végképp kész vagyok. Nagyon jó látni rajta, hogy mennyire örül a mai ámokfutásunknak. Még egy sárga polót is beígér, azt mondja, ez abszolút az én etapom, elvittem a mai napot. Beszéljük, hogy mi jött rám, magam sem tudom, "De hát csak fáztam." - Válaszolom, mire Roland nevetve csóválja a fejét, már sejti talán, hogy magához hasonló őrült társra talált bennem. És ennek én piszkosul örülök. Pár napja még saját magam is kételkedtem magamban. Na de már megint elkalandoztam itt a nagy érzésekben, ennyit nem álltunk Osoppoban. De szerintem nem is az a legfontosabb, hogy mikor, hol jártunk pontosan, hanem inkább az, hogy ott mit láttunk, vagy kikkel találkoztunk, de a legfontosabb, és ami az írásom célja, megfogni azt, hogy mit éreztünk akkor, ott, mikor nem találtunk nyitva semmiféle éttermet, vagy élelmiszerboltot. Éhséget, apró csalódottságot. Magányt.
Kihalt egy város ez, se egy Tavola Calda ("meleg asztal"), se egy Trattoria (olcsóbb étterem), sokra megyünk Roland szuper Olaszország kézikönyvével, ha minden zárva. Ráadásul tényleg nem beszél senki angolul, néhány embert megkérdünk, de csak "no inglis" a válasz, remek. Negyedikre hopp, egy kedves 30-as hölgy, perfekt nyomja az angolt, és készséges, sőt úgy tűnik, szinte örül nekünk, és szívesen útbaigazít. Valóban zárva itt minden, mondja, és mikor megmutatjuk, merre tartunk, egy DOK nevű helyet javasol az innen nem több, mint 10km-re lévő San Daniele-ben. Jobb oldalt lesz a város elején. San Daniele a sonkájáról híres város, mondja. Mosolyog, szinte nevet rajtunk. Ázott csokiskekszet eszünk. Már csak pép szinte, de betoljuk az utolsó falatokat. Még 10km... Uhh, az még fél óra! Ááááá, éhes vagyok! Induljunk! Egyenes, sík az út, eső elállt, remek! De ez már akkor sem esik olyan jól. Lélekben már egy pizzát falok fél órája. Jön mindenféle fura nevű város, össze-vissza kitáblázva minden, nem is értem, a felét se jelöli a térképem. Mindegy, biztos, hogy jó úton haladunk, csak erre lehet menni San Daniele felé. Az hálisten rajta van a térképemen. Dignano, Pordenone... Életemben nem hallottam ilyen neveket. Ez már az olasz feeling. Csak a kajájuk is legyen jó! És főleg sok! Hol az a DOK?
"Di-O-Kéj" - így betűzte a nő, ez biztos, hogy DOK-ot jelent. Keressük, sasoljuk az út jobb oldalát, nagyon éhesek vagyunk. Baromi éhesek! DOK csak nem jön, ellenben egy tábla jelzi San Daniele-t balra. Remek, irány balra. Emelkedő... Áhhh, ne! Valami istenverte nagy domb! Neeee! Mama, nem akarom!!! Jöjjön azonnal a DOK, különben meghalok éhen, és visszagurulok. Roland nagyon éhes lehet, mert tolja neki felfelé, mint állat. Egyre meredekebb, és csak nem akar vége lenni. Végül már csak macskaköves sikátor van, kikészülök, mire felérünk San Daniele főterére. És hol volt a DOK? A város elején kellett volna lennie. Mi meg bejöttünk a közepébe, majd ki köptem a tüdőmet ezen a rohadt felfelén. Az utolsókat rúgom, és nagyon nem esett jól ez a meredek. Na de nem hisztizek, nézzünk inkább körbe, mi van itt? Szép kis főtér, oldalában templom, benézünk, szép. Csatornafedélen: "Fognatura Di S. Daniele". Annyira tetszik így esőáztatta, hogy le kell fényképeznem. Most már csak azt kéne megtudnunk, hol is van valójában az a DOK nevű hely? Egy sötét hajú nő áll az autója mellett, Roland már indulna megkérdezni, mikor mondom neki, hogy ez láthatóan reménytelen próbálkozás, kizárt, hogy ez a nő tudna angolul, vagy németül… De tévedek! :) A nő mosolyogva mondja, hogy kövessük, bepattan az autójába, és már hajt is. Jó, hogy egy domb tetején vagyunk, innen csak lefelé lehet menni, így könnyen tudjuk követni, csak a féket kell húzni. Kis utcákon át visszaérünk a főútra, ahol nem sokára fel is tűnik az étterem. Csak tovább kellett volna jönnünk egyenesen, s nem lekanyarodni a város felé. Sebaj, most már itt vagyunk, és így legalább láttuk San Daniele-t, a sonkájáról híres várost, amely egy dombon fekszik az Alpok lábánál, a Pó síkság "tetején".
Bent megtudjuk, hogy útbaigazítónk nem más volt, mint a chef. Ezt a szerencsét. Egy éttermet keresünk, és kit kérdezünk meg? Hát persze, hogy a chef-et! :) A fiatal pincérlányok nagyon kedvesek, bár túlságosan még ketten együtt se vágják az angolt, de amennyire tudnak, szívélyesen segítenek, és mosolyognak, össze-össze nevetnek rajtunk. Mivel egy büdös szót sem értünk az olasz étlapból, mondjuk nekik, hogy valami olyat kérünk, ami bőséges, és olcsó. Ezt kb. így: "We're so hungry, but we don't have much money." Ahogy végignéznek rajtunk, ezt valószínű el is hiszik. Elég csapzottan nézhetünk ki, még vizes rajtunk a ruha, a cipőnkről nem is beszélve. Roland elmegy megkeresni a mosdót, én nem bírom tovább, előkapom a naplómat, és elkezdem leírni ezt a csodálatos őrületet, ami ma történt velünk.
Villámgyorsan forog a tollam, de így se jutok semeddig se, mikor már hozzák is a tésztát. A tészta olyan, mint amiből nálunk a túrós csuszát szokták készíteni, csak ez most olasz, paradicsomos szószban, apró húsdarabokkal. Ez a bőséges? Hát... Na mindegy, ez van, együnk. Pikk-pakk üres mind a két tányér, de én még mindig éhesen. Nagyon kevés volt ez az adag. A fél fogamra se volt elég. Egyből más hangulatban írom tovább a naplóm. Elfáradtam. Elromlott a kilométerórám az esőben, nem működnek a gombjai. Csurom víz a lábam, tocsogok a cipőmben. Kimegyek már végre a mosdóba. Van kézszárító, de inkább nem játszom Mr. Bean-t most, odakint úgyis a kedvenc Cranberries számom szól. Újabb ételt tettek elénk, egy-egy tányér sonkát csak úgy natúr. Pfff, de mi ez? Mintha nyers hús lenne. Nagyon nem ízlik, egy szeletnél többet nem tudok megenni, mert úgy érzem, kihánynám. Odaadom Rolandnak. SMS-t is kell írni haza, bepötyögöm, rossz gombot nyomok, nincs elmentve, írhatom elölről. Hamar elröppen az érzés, ami nemrég még mosolygásra késztetett. Most aztán már tiszta kész vagyok. Így fejezem be a naplómat: "Amíg ettem és megírtam egy SMS-t, elszállt az új élmények, és a megtett távolság miatt érzett boldogság, és átvette a helyét az "aludni akarok esőben is száraz és meleg helyen" életérzés. Lehet ruhát kéne cserélnem. Remélem sikerül rendesen eltenni magunkat holnapra, és főzni még egy teát este. Megáztak a gyufáim. Arról már nem is álmodom, hogy a cipőm megszáradjon. Ha holnap sütni fog a Nap, az én boldogságom is felhőtlen lesz, nem csak az ég." Újabb tányért raknak elénk, apró száraz sajt darabok. Nevetséges adag, ráadásul még ez se valami finom. Kedvetlenül rajzolgatok egy papírra fekvő, alvó emberkéket, fejük felett tetővel. Azért ezen még sikerül egy jót nevetnünk, mikor megmutatjuk a pincérnőnek. Ad egy címet telefonszámmal, azt mondja, a szomszéd faluban megszállhatunk olcsón. Persze ez eszünkbe se jut. Inkább fát kellett volna rajzolni a tető helyett, azt talán jobban megértette volna, mint a "FREE" kulcsszót. Mindegy, nem számít, találunk majd valahol alvóhelyet. Csak legyen fedett, könyörgöm, nincs kedvem elázni, hajnalban felébredni, ahogy esik ránk. Fizetünk, most ugrik a majom a vízbe, lássuk mennyibe fáj ez a vacsi kettőnknek?! 33 EURO! Ááááá, az több, mint 8000 Forint. :( Jó, hogy 3 fogás volt, de az első igen kevés volt, a másik kettőt pedig nem is nevezném fogásnak. Ez nem vacsora. Pláne nem annak, aki, 150km-t tekert, nagy részét szakadó esőben. Tényleg drága ez az Olaszország. Többet nem eszünk étteremben. Majd máskor megspóroljuk ezt a hatalmas kiadást, de most muszáj volt melegednünk valahol.
Kihajtunk, tekergünk a főúton, sasolunk jobbra-balra, hol tudnánk szunyálni. Én már igen elgyötört vagyok, és kedvetlen, nem látok egy megfelelő helyet sem. Végül Roland talál egy helyet: az utolsó kertes ház mellett lévő üres telken hinta, focikapu. Téglák letakarva hatalmas fóliával. Ha majd esik, ezzel letakarjuk a kaput, ami alá már be is vettük magunkat. Nem vagyok túlságosan megelégedve a hellyel, de érzem magamon, hogy most tiszta gázálarc vagyok, és ilyen állapotban semmivel se lennék megelégedve, így inkább belenyugszom gyorsan, hogy itt éjszakázunk. Befekszem a bringám alá. A hálózsák meleg, száraz, biztonságérzetet ad. A jobb oldalam fáj, a bordáimnál. Az esés! Hát mégiscsak megütöttem magam. Marad a bal oldalam, azon még tudok aludni. Végiggondoljuk a napunkat. Egyszer fent, egyszer lent - foglalja össze tömören Roland. Egyszer szerencsénk van, egyszer nincs. Ez a dolgok rendje. Van, amikor jó dolog történik velünk akaratunkon kívül, s van, amikor rossz. A szerencsének örülni kell, a balszerencsét pedig el kell fogadni. Persze a mérleget át tudjuk billenteni a pozitív oldalra, csak megfelelőképpen kell hozzáállnunk a dolgokhoz, illetve cselekednünk értük. Akárhogy is, a mai napon rengeteg élmény zuhant rá az én kis boldogságmérlegem két serpenyőjére, és javarészt derűs is volt a kedvem, de a vége csak az lett, hogy betett nekem ez a sok minden. Egy napra sok volt, kiborultam a végére. Azért szomorú nem vagyok, hisz közel 150km-t haladtunk, nem akármilyen napunk volt, túl vagyunk az Alpokon. „Always look on the bright side of life!” Na de elég ebből a napból, inkább aludjunk, piszok fáradt vagyok. Majdnem az egész égbolt csillagos, nem fog itt esni. Álmomban legalább biztos nem lesz semmi bajom. Majd holnap kisüt a nap.

Hatodik nap

Focikapuban se ébredtem még, hát most ennek is eljött az ideje. Süt ránk a nap! Csodás, hát csak jó időnk lesz! Ma kivételesen én ébredek előbb, Roland még durmol. Készítek egy fényképet a kapuban alvó útitársamról. Kölcsön kenyér visszajár. Szöszmötölök kicsit, pakolgatok...
Hohóóó, van még egy zacskó citromos nápolyim, még Klagenfurtban vettem. Szinte az egészet befalom. Most nincs hangulatom naplót írni, inkább rendet rakok a kormánytáskámban. Lássuk mit tett a cuccaimmal a tegnapi eső. Minden szétázott, szinte áll a táska alján a víz. Az volt a baj, hogy a tetején lévő térképtartó peremei között megállt a víz, és így már beszivárgott a vízálló anyagon. Ami zacskóban volt, az megúszta. Ilyen az útlevelem, valamint a biztosításom egy külön rejtett zsebben, és a térképek az emlékes zacskóban, néhány út közben szerzett, hazavinni szánt apróság mellett. Ami ezen kívül volt, az nedves. Hálisten a fényképezőgép és a kis zenegép működnek. A kilométerórám belül párás, de mér, csak a gombok nyomogatására nem reagál. Ha nagy szerencsém van, kiszáradás után talán még működni fog. Közben Roland is felébred. A mellettünk lévő kertes házból gyerek szalad ki. Szeppenve megáll a hátsó kis kapunál, ami a játszóterére nyílik. Valószínű ezé a családé a hinta, és a focikapu is, ami alatt fekszünk itt, a telek mellett fekvő üres réten. Ideje tehát összepakolnunk. Találunk egy félig leeresztett gumilabdát, rúgunk párat, de sosem arra száll, amerre szeretnénk. Végül dühöt tettetve berúgom a labdát a kapuba, és megállapodunk Rolanddal, hogy maradunk a kerékpárnál.
Belebújni a nedves cipőbe, ejjj… De nem is olyan szörnyű, mint vártam. Visszafelé indulunk a főúton, San Daniele belseje felé láttunk egy szupermarketet tegnap este, mikor alvóhelyet kerestünk. Roland megy be, én nekidőlök a parkoló szélén a töltésnek, újra meghallgatom Bob Dylan-t, és a többieket. A zene megint jó hatással van rám. Éljen a reggeli! Fantasztikus hangulatuk van ezeknek a reggeliknek. Kiterítjük a kis konyharuhánkat a fűre, és kipakolunk rá minden kaját. Megint van kakaó, vaj, zsömlék, kenyér, és egy nagy tömb sonkát is vett Roland. Ez utóbbi nagyon nem nyeri el a tetszésemet, bár kicsivel ehetőbb, mint a tegnap esti, de azért a régi jó felvágottak az igaziak. Hát így jártam, mind a ketten hibásak vagyunk, nem egyeztettük az igényeinket vásárlás előtt. Sebaj, attól még ez a reggeli is fenséges, mint a többi.
Elindulunk, irány Portogruaro! Tovább az úton, amíg bele nem csatlakozunk egy másik útba, ami aztán átmegy a folyónk túloldalára, ami mellett mindvégig haladunk, és aminek sajnos nem tudom a nevét. De ő kanyargott tegnap velünk együtt az Alpokban, őt követjük. Na meg a táblákat, nem soká ki lesz írva Portogruaro. Mielőtt még érdemben elindulnánk, meg is állunk egy benzinkútnál output tevékenységeket folytatni. Újra nekivágunk az aszfaltnak. Arra leszek figyelmes, hogy nyikorog a bal pedálom. Az eső még a gépnek is betett. Majd elmúlik magától - mondja Roland. Remek, hát hajtsunk! Lassan telnek a percek és a kilométerek. Jön az elág, nagy körforgalom, jobbra kitáblázva: P.guaro. Arra fordulunk. Áthajtunk a folyó felett, illetve a borzasztó széles, kiszáradt, szürke medre felett. Középen csak egy kis erecske csordogál. Valószínű csak a tavaszi olvadások után telik meg a meder, mikor a hegyek hótakarói vízzé válnak. (Utólag megnéztem a Google Earth c. remek szolgáltatáson: ez a meder egészen magasból is látszik, egy nagy É-D irányú szürke sáv a Pó-síkság ÉK-i részén) A híd túloldalán felüljáróra hajtunk fel, hogy azon balra kanyarodjunk. Csakhogy az út le van zárva. Rendőrautók állnak az úton keresztben. Még mielőtt azon kezdenénk tanakodni, hogy a lezárás ránk is vonatkozik-e, vagy csak az autósokra, megjelenik egy hatalmas raj versenykerékpáros. Ámulattal figyeljük a villámgyorsan elsuhanó pehelykönnyű gépmadarak hadát, a rajtuk tekerő versenyzők színes kavalkádját. Az egész nem tart tovább néhány másodpercnél, éppen hogy csak le tudjuk fényképezni Őket.
Innen már csak 24km Portogruaro, ez alig több mint egy óra. Néhány lemaradt versenyző még szembeteker velünk, mosolyogva rájuk dudálunk. A mosoly sajnos csak pillanatnyi, mert annyira nem érzem toppon magam. Rossz a kilométerórám, a tempót még kiírja, de a stopper le van rajta állítva, és a gombok nem műkődnek. Így se időt, se távot nem tudok pontosan számítani, és kalkulálni. Pedig élveztem a számokkal való játékot a fejemben, de most már csak a táblákon jelzett távok, és a pillanatnyi sebesség maradnak, mint input értékek. Azért még ez sem rossz. Ami jobban aggaszt, mint ez a nyavalyás kis műszer, az én magam vagyok. Bele-bele nyilall a fájdalom a jobb térdembe, úgy látszik, kezdi megadni magát. Könnyebb fokozatokon tekerek, úgy nem fáj. Néha nem is érzem, néha meg egy pillanatra úgy belevág a fájdalom, hogy ha úgy is maradna, biztos lefordulnék a bringáról. És persze az ujjaim még mindig zsibbadnak. Ezt már megszoktam, de akkor is, ne zsibbadjanak. Persze nem maga a fájdalom zavar a térdemben, és nem is az, hogy nem érzem két ujjamat, hanem a velük járó esetleges következmények az egészségemre, és persze az utunkra. Na és most még ez a pedál is itt nyikorog nekem. Roland azt mondja, majd elmúlik magától, ha lekopik a csapágygolyókról a vékony rozsdaréteg, de engem majd meg őrjít. Megbeszéljük, hogy következő megállásnál beolajozzuk.
Mindezek persze mit sem számítanak, ha az ember elhatározta, hogy ha esik, ha fúj, mindent megtesz, hogy az út vége ne legyen más, mint Róma! Van egy szlogenünk. Roland olvasott egy könyvet (a kedvenc írómtól, Benedek Istvántól), Csavargások az Alpokban a címe. Az úton még úgy tudtuk: Kalandozások az Alpokban. Szó mi szó, a lényeg, hogy a könyv nem más, mint egy útinapló. Az író, és egy barátja (Vagy talán a testvére…) lebicikliznek a Garda tóig. Na most ez még önmagában talán nem is lenne olyan nagy durranás, hiszen mi is hasonló dolgot csinálunk, de: ez a 30-as években történt, ma pedig 2005-öt írunk. Eltelt 60-70 év. Azóta váltók vannak az alumínium vázas bringáinkon, könnyű, kicsi, és meleg hálózsákjaink vannak, vízálló cuccaink, és hagy ne soroljam. Ezekkel a regény hősei persze mind nem rendelkeztek, vastag pokrócokba takaróztak, és ha meredek jött, leszálltak, és tolták a vasat, vagy nem is tudom, miből voltak anno azok a kerékpárok. A lényeg, hogy megcsinálták! Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy nem azon múlik, műanyag pedálod van-e, vagy patent szuper. Félreértések elkerülése végett, persze aláírom, hogy azon is múlik egy ilyen vállalkozás sikere, hogy milyenek a körülmények, de alapvetően belül, az emberben dől el minden. Akarat, és lelkesedés kérdése az egész. Ha az ember nagyon ki akar biciklizni Rómába, akkor kiteker egy 30kg-os háború előtti parasztkergetővel is. "30-as évek, váltó nélkül!" Ez lett a jelszavunk. Eszembe jut a mondat itt a Pó-síkság elején, kis híján utunk felénél. Végignézek a bringámon, lábam előtt az első kerék két oldalán, és a kormányon zsír új táskák, alu váz, alu kormány, teleszkóp, csomagtartó, egy vagyont költöttem mindenre, most itt suhan alattam a gép, mintha nem is én hajtanám, úgy rohan alattam az aszfalt. Ha valami baj történne - de nem fog -, van pénzünk, maximum pár nap késést szerzünk, de szinte bármit meg tudunk oldani. Miután ezt átgondolom, újra a mottónk, és a regény hősei jutnak az eszembe, majd szinte hangosan mondom: Az isten szerelmére, mégis mi a fenét számít az a két ujj, egy sajgó térd, vagy egy nyikorgó pedál? Ha oda akarunk érni Rómába, akkor úgyis odaérünk. Úgy érzem, ha nagyon akarjuk, tényleg sikerülhet. Legyen akármilyen pokoli messze, még innen is, az út felétől, oda fogunk érni! Elképzelem magamban a két srácot, ahogyan a sátrukban vacognak pokrócokba burkolózva, vagy azt, amikor meg kellett állniuk az emelkedőn, és tolni a nehéz gépet, dög lassan továbbhaladva, de haladva. Aztán újra végignézek a saját bringáinkon, és helyzetünkön, és úgy érzem, nincs olyan dolog, ami megakadályozhatna minket úticélunk elérésében. Azt hiszem, ezt hívják spontán lelki doppingnak. :)
Amilyen nyögvenyelősen kezdtek el szaladni alattunk a kilométerek, most úgy felpörgött az idő kereke. Portogruaro előtt még egy gyönyörű falucskán tekerünk át, látom, amint Roland menet közben felírja a nevét a kis noteszébe. Én pedig csak elfelejtem. P.gruaro városa nem nagy szám, de ami jólesett, hogy az első embercsoport, akit leszólítottunk, ha tört angolsággal is, és rossz hírekkel, de segített nekünk. Amikor azt kérdezzük, merre van szupermarket, az órájukra pillantanak, azt mondják, nem valószínű, hogy délután kettőkor bármi is nyitva lenne. Ja kérem, a szieszta ugye! Hát ez szuper! Mi meg piszok éhesek vagyunk már, 60km-el a reggeli után. Azért mielőtt kétségbe esnénk, úgy döntünk, mégis megkeresünk egy szupermarketet, nem létezik, hogy ne legyen nyitva ilyenkor semmi. Pont azon a részén a városnak, ahol majd ki kell hajtanunk belőle a 14-es úton, ott figyel egy bevásárlóközpont. Épp a főútról kanyarodunk le, mikor látjuk, hogy a pirosnál egy magyar rendszámú autó vár. Köszönünk az autó egyetlen tagjának, a nagydarab pacák kihajol, megkérdi honnan jövünk, mire válaszolunk, már csak biccent egyet, és már hajt is tovább, zöld az útja. Sebaj, legalább hallottunk egy-két magyar szót a sajátunkon kívül. Vajon átgondolta, mit hallott, miután eltűntünk a szeme elől? :) Mit gondolhat rólunk? Mit számít… Irány a szupermarket. A parkoló szinte tök üres. Hajajjj, ez rossz előjel. De nem, nincs gond, nyitva van, ha csak egy pénztárral is, de nyitva. Remek! Roland bemegy, én támasztom a falat, zenét hallgatok, merengek, pihenek, térképet nézek, álmodozom. Egyszer csak vidám dudaszó üti meg a fülem. Hasonló a mi dudáinkhoz. Egy fiatal anyuka emeli le a biciklijéről piciny lányát, és lám, nekik is van dudájuk a kormányon. A kislány olyan 5-6 éves figura lehet, haláli aranyos, fekete hajfürtjei mögül somolyog rám tündéri kis mosolyával. Biztos nem érti, mit gubbaszt itt ez a furcsa fazon sárga napszemüvegben, és miért a sok csomag a két kerékpáron. Feltápászkodom, épp csak annyira, hogy elérjem a kormányon a dudámat, jó hirtelen megnyomom, vidám a hangja, mint mindig. A lányka erre nevetésben tör ki, és még pajkosabban néz rám. Sőt, már nem is egyedül ő mosolyog rám, hanem az édesanyja is. Vagy talán nem is az anyukája a másik lány, hanem a nővére, hisz ő is fiatal még, túl fiatal, hogy ekkora lánya legyen. Alig várom, hogy Roland kijöjjön, és elmeséljem neki az esetet. És igen, mikor kijön, és a lányok is kijönnek, már ketten dudálunk a kislánynak, ő visszadudál, visszamosolyognak. Mikor elhajtanak a kislány még hátrahajolva küld felénk egy utolsó mosolyt. Mégse olyan rossz arcok ezek a olaszok. Indulás előtt annyi rosszat hallottunk, hogy kialakult bennünk egy nem túl fényes kép Róluk, egy előítélet. Most pedig úgy tűnik, mindez egyáltalán nem igaz, sőt! Az olaszok igenis kedvesek, és segítőkészek. Azaz egy talán igaz, hogy nem beszél mindenki idegen nyelveket. Na de eddig mindig találtunk olyat, akivel megértettük magunkat, ezután is így lesz. Eszünk néhány falatot, jólesik ülni, és pihenni. Van egy kis polifoam darabom, otthon még azért vágtuk ki apukámmal, hogy majd jól szolgálhat tömítésként a csomagtartók és a táskák között, ha valahol újra szét támadna szakadni valami. Már az út elején rájöttem, hogy ez remek ötlet volt, mert ilyen pihenőknél a beton helyett a fenekem alatt is jól szolgál, és nem kell előtúrnom a nagy polifoamom. Bemegyek a boltba én is, térdszorítót keresek, hátha az segít egyben tartani a lábam. Nem találok semmi ilyesmit, bezzeg női kozmetikumokból két teljes sor van. :) Elcsodálkozom az olasz termékeken, találok Dreher nevű sört is. Nem valószínű, hogy köze lenne a mi Dreher Anti bácsinkhoz, de azért jót nevetek az eseten. Valami olcsó és finom lelki-testi dopping után kutatok, és meg is találom. Izom-tibor puding, 21 Cent! 50 Forinttért veszek rögtön négyet, amikor Roland is megörül nekik, akkor végképp tudom, jó vétel volt.
Elindulunk, vissza az elágig, majd ki a 14-es úton Portogruaro-ból. Egész jól telik az idő a kerékpáron, csak a délelőtt volt olyan nehéz elindulni. Összeadjuk a tüskéket, kijön, hogy innen még kb. 65km Mestre. Ez a város Velence mellett fekszik, csak épp a kontinensen. Roland, mikor megtervezte az utunk, úgy döntött, hogy Velencébe nem térünk ki. Ha érdemben meg akarnánk nézni, az túl nagy időveszteség lenne, végigrohanni pedig nem lenne értelme egy ilyen városon. Én ráadásul már voltam kétszer Velencében a novemberi tájfutóversenyen. Szóval jól haladunk, még a nyikorgást is meg lehet szokni valamennyire. Persze, mert hogy elfelejtettük megolajozni megállásnál. Sebaj! Boldogít a tudat, hogy kb. most vagyunk az út felénél, és hogy máris itt vagyunk Olaszországban. Mind a kettőt nehéz elhinni, hisz szinte csak most indultunk a Hősök teréről. Mégis, ha belegondolok, mennyi minden történt ez alatt a pár nap alatt, érhető. Persze akkor is csak néhány napja volt. Hihetetlen. Talán az is marad örökre. Sok ez a távolság az én kis lelkemnek. Milyen furcsa, azt hittem a testem nem fogja bírni az iramot, s ehhez képest képtelen vagyok felfogni, már 776km-re vagyunk Budapesttől S.Stino városában. Megyünk mint a szélvész, haladunk. Egy óra 20km. Ez az átlagos tempó. Ebben benne van pl. az is, hogy megállunk a Piave folyónál egy fénykép erejére. Sok-sok magyar esett itt el az első világháborúban, egy fényképet megérdemel a folyó, még ha nem is itt volt a nagy harc, hanem jóval feljebb. Dédi papám járt erre akkor. Más idők járhattak. De milyen jó, hogy megúszta, így most én is lehetek, méghozzá itt. Aztán pár perccel később S.Dona városában kiderül, hogy a fényképezkedésünk rossz helyen történt, valami kis csatornánál, és a Piave folyó jóval nagyobb, mint a Piavon csatorna. Sebaj, legalább jót nevetünk a balgaságunkon, és a szándék így is megvolt. :)
Innen úgy döntünk, hogy mihamarább levágunk a tengerpartra Caposile felé. Az eredeti utunk nem erre vitt volna, de ez az alternatíva ugyannyi távban, viszont előnye az, hogy 9km-el előbb érjük el a tengert. Jól fog esni már egy fürdés. Illetve csak jól esne. Semmiféle strand nincs erre, csak nádas. Gondolhattuk volna a térkép alapján, hisz ez még csak valami öbölszerű, szabdalt, szigetes rész itt, az igazi tenger még beljebb van az Adria felé, az öbölt körbeölelő hosszúkás félsziget túloldalán. Oda jelöli a térkép a sok kempinget, nyílván a strandok is ott vannak. Mi pedig itt valami nádas oldalában zúzzuk egy tök egyenes úton. Ha ez itt nádas mellettünk, akkor ez még talán nem is sós víz. Nem értjük a dolgot. Talán ezt hívják lagunának? Utána fogok nézni. De most irány előre, nyíl egyenes az út, bal oldalt nádas, jobb oldalt mező, rajta bizonyos időközönként romos, elhagyott házak. Ez is furcsa számomra, azon gondolkodom, hogy mi célt szolgálhattak ezek a házak. Laktak bennük? Itt a semmi közepén? De akkor miért vannak szétszórva? Repülők szállnak le mellettünk, nem sokára a Velence melletti repülőtérhez érünk, már jelzik is a táblák. Most már nincs messze Mestre, ott majd megállunk, és jó nagyot vacsorázunk. Az út mentén megannyi kemping, és szálloda, ez már Velence vonzáskörzete. Mestrébe hatalmas körforgalmon átkanyarodunk, innen indul az út Velence felé, át a hídon. Mi persze Mestrébe hajtunk, már szürkül, mikor beérünk a városba. A terv a következő: keresünk egy boltot, bevásárolunk tésztát, és paradicsomszószt, majd egy parkban megfőzzük az igazi olaszos vacsoránkat. Lehetőleg utcai telefonközelben, mert én szeretném felhívatni magamat az otthoniakkal, már hiányzik a hangjuk, és Ők ingyen tudnak hívni bármely vonalas számot Európában valami VoIP-s szoftver segítségével. (Már kipróbáltam otthon, működött: onnan jött az első negatív előítéletem az olaszok iránt, hogy a reptéren nem beszéltek angolul, sőt, amint meghallottak egy angol szót, lecsapták.) Mikor már 5 perce kotrunk a városban közért után, megkérdezek egy fazont angolul, hogy merre van szupermarket. Alig tud pár szót angolul, de a szupermarket szót megérti. Roland is idejön, próbál németül kommunikálni, de továbbra is csak olasz halandzsát kapunk, és mutogatást. A végén már csak magyarul kérdezzük emberünket, hisz úgyis mindegy, nem ért egy szót se a szupermarketen kívül. Erre egy öreg bácsika lép mellénk, és örömmel kérdezi, hogy "Ungaréze?" Azaz, hogy magyarok vagyunk-e. Kiderül az öregről, hogy van valami magyar ismerőse, vagy együtt szolgált / dolgozott valahol magyarokkal. Két szép kerek mondatot is kapunk tőle: Szia, hogy vagy? Gyere ide! Ezeket persze vagy ötször elismételi nekünk. :) Sőt, végül nagy nehezen azt is megtudjuk, hogy ott elöl két sarokra az a tábla egy Diszkontot jelöl, azaz egy olcsó élelmiszerboltot. És valóban, a hátsó udvarban ott figyel egy közért, még épp nyitva, Roland berohan vásárolni. Alig 10 perc után vidáman újságolja, micsoda üzletet csinált, tizenegynéhány Euroból bevásárolt előre 3-4 vacsorányi tésztát, és szószt, sőt még parmezán sajtunk is van.
Keresünk egy közeli parkot, Roland elkezd főzni, én pedig telefonfülke után indulok. Végül egészen a vasútállomásig caplatok, ahol megtudom, hogy az itteni utcai telefonoknak nincs saját számuk. Hát ez remek, azért sem adom fel! Elhatározom, hogy azért is fogok beszélni a szüleimmel. Jövet láttam egy csomó bárt, kisboltot, még egy gyógyszertárt is. Majdnem mindegyikbe betérek, de egyikben se értik megfelelően az angolt, pedig a végére már nagyon belejöttem a szövegembe, magam is meglepődtem, milyen világosan előadtam a helyzetem, hogy márpedig nekem egy vonalas telefonra van szükségem, mert beszélni szeretnék a szüleimmel, akik ingyen fel tudnak engem hívni, mindössze egy olyan vonalas telefonra van szükségem, ami rendelkezik saját telefonszámmal, de a kinti utcai telefonok nem ilyenek. A legértelmesebb reakció erre az volt, hogy újra a pályaudvar felé mutogattak, de sehol nem értették meg, mit akarok. Valószínű jó nagy hülyét csináltam magamból, de ez most nem érdekelt, inkább sajnáltam őket, minthogy dühös lettem volna rájuk, amiért nem beszéltek angolul. És legalább bejártam Mestre belvárosát gyalog is. 8 óra elmúlt, minden bezárt, végül feladtam, és visszarohantam a parkba Rolandhoz, aki már majdnem kész volt a vacsorával. Az egyik edényben nagy adag tészta, majd ki fordul az oldalán úgy tele van, a másikban piros szósz bugyog. Mindehhez még sajtunk is van, így valóban mennyei vacsora készült, isteni az íze, és bőséges. És ami még jobb, alig került valamibe az egész. Tegnap kétszer ennyiért vacsoráztunk. A mai bevásárlás pedig még elég jó pár ilyen vacsorára. Jóllakottan és elégedetten úgy döntünk, hogy ma még továbbmegyünk. Innen az első tengerparti kemping ami útba esik, még 60km. A cél mára tehát Chioggia. A tengerparton tábort verünk éjszakára, remek lesz. És onnan már csak újabb 90km Ravenna, következő pihenőhelyünk, ahol egy egész napot tekerés nélkül fogunk tölteni. Ez összesen 150km. Nem tűnik soknak. Úgy tele vagyok, és annyi erőt érzek még magamban, hogy úgy érzem, akár egészen odáig nyomhatnánk. Ez az érzés persze csalóka, tudom. Ravennában biztos lesz egy netcafé, onnan majd leírok mindent haza, biztos nagyon aggódnak értem, a napi 1 SMS-ben szinte semmit nem tudok leírni, csak azt, hogy jól vagyunk, s minden ok. Ez pedig még nekem se elég, annyira el szeretnék már elmesélni Nekik mindent, hogy nagyon.
Útra kelünk tehát, felöltjük a fényvisszaverő mellényeket, és feltesszük a lámpákat, mert már jócskán kukk sötét van. Nem találunk ki a városból. Először egy nagy kört írunk le a park körül, majd miután egy taxisofőr útbaigazít minket, megteszünk néhány km-t egy úton, de a tájoló nagyon rossz irányt mutat, gyanús, hogy ha erre megyünk előbb utóbb behajtunk Velencébe. Egy buszra váró sráctól megtudjuk, hogy a 309-es út pont arra felé van amerről jöttünk, és majd ki lesz táblázva. Hát ez remek, mert nincs kitáblázva. Hatalmas felüljárón hajtunk át, mikor Roland meglát egy Marghera táblát. Ez az a város, ami a 309-es mentén fekszik közvetlen Mestre mellett, méghozzá Ravenna felé. Csak az a baj, hogy ez a tábla egy másik úton van, nem azon, amin mi haladunk, és azt sem tudjuk, merre lehetne ráhajtani arra az útra. Végül átemeljük a bringákat egy szalagkorláton, így kijutunk nagy nehezen a 309-esre. Nem kevesen űzik a legősibb mesterséget az út szélén, csak sötétbőrűek, úgy látszik itt ők a kelendők… Van aki ránk fütyül a sötétből, először nem értjük, mi végett. Még egyszer utoljára rossz irányba kanyarodunk, aztán végleg egyenesbe rakjuk magunkat, már nincs több település, nincs többé senki az út szélén, csak mi hajtunk a sötétben a fehér vonalon.
Vizes az út, hamar mi is vizesek leszünk. Elég monoton itt hajtani, és a erőm se akkora, mint hittem, Roland az élre is áll, és egy jó 25km/h-s tempót nyomunk. A cipőm újra csuromvíz, de már nem lepődöm meg rajta, sőt azon se, hogy a kamionok is jönnek újra. Úgy látom, megint egy kegyetlen szakasz elébe nézünk. És így is van, iszonyatos az egész, jönnek a nagy dögök, dübörögnek mellettünk, unalmas az út, fáradt vagyok, itt vagyunk a világvégén, az isten háta mögött, és csak tekerünk a sötétben, verik ránk a vizet a nagy kamionok, rossz az egész. Tudom, hogy az út egy 60 fokos kanyart fog venni kb. a táv 2/3-ánál. Ezt a kanyart várom már nagyon, de nem jön. Azt hiszem, hogy odaértünk már, mikor kiderül, hogy csak egy felüljáró fényét láttam a sötétben. Kegyetlen az egész, most utálom az utat. Valahol mélyen persze lelkes vagyok, hisz haladunk, de pillanatnyilag egy kínszenvedés az egész. Az egyetlen dolog, ami hajt, hogy odaérjünk a tengerpartra. Csak ezért most a szokásosnál jobban meg kell szenvednünk. Iszonyatosan kínlódom, nagyon nem esik jól az út. Arra gondolok, hogy ha ezentúl az életben majd újra valami kemény rész jön, mindig fel fogom idézni ezt a szakaszt. Ezzel vígasztalom magam. Az élet is nehéz néha, hát most az utunk is nehéz „kicsit”. Így jártunk. De végül csak oda kell érnünk, akármennyire is kemény. Így is történik, jön is a kanyar, Rolandnak intek, hogy álljunk meg kicsit, leállunk az út szélére, amíg lihegek, elmondom Rolandnak, mennyire nincs most ínyemre a kis esti ámokfutásunk. Persze nem bántam meg, hogy elindultunk, de még egyszer nem indulnék el Mestre-ből. Bele se merek gondolni, hogy újra átéljem a hátunk mögött lévő szakaszt. Inkább arra gondolok, hogy már csak kevés van hátra, kortyolok párat a löttyömből, és már hajtunk is újra. Patkányok futnák át előttünk keresztben az úton. Mikor észreveszem az elsőt, Roland közli, hogy ő már vagy ötöt látott. Kicsit változatosabb lesz a táj, ha ezt a sötét, üres valamit lehet annak nevezni, amiben hajtunk. Újra száraz az út, itt már nem esett az eső. Ez remek, mert azt jelenti, szárazon alhatunk. Elhagyjuk a Chioggia-i elágazást, elkezdhetünk szálláshely után nézni. Valahol balra az úttól ki kéne menni a tengerpartra. Itt is egy tábla, kemping balra. Remek, irány jobbra. Elhagyott mellékúton tekerünk, immár lelassítva, ez már a levezetés, remélhetőleg nemsokára célba érünk. Valami csatorna vagy folyó jobb oldalán megy az út, ami nyilván mindjárt beletorkollik az Adriába. 2-3km után meglátjuk a kemping bejáratát, zárva. Sebaj, reggel nyitva lesz, akkor jól fog jönni, úgyse akarunk fizetni szállásért, hát keresünk valami alternatív szálláshelyet, mint mindig. Továbbmegyünk a kemping mellett a parton, ahol alig pár száz méterre egy cölöpös ház áll, félig a víz felett. Még kicsit nézelődünk a környéken, majd úgy döntünk, jó lesz a ház alatt, van ott egy kis sík, betonozott rész, pont elférünk rajta. A bringákat betesszük egy ponyva mögé, eszünk néhány falatot, aztán alvás. Örömmel hajtom álomra a fejem, a ma megtett 180km-re gondolok, és erre a szörnyű esti tekerésre. De ezen is túl vagyunk. Már csak 90km Ravenna, és itt vagyunk a tengerparton, reggel meglátjuk, milyen helyen is vertünk tábort valójában. Remélem szép. Elalszom lassan, álmomban már biztos Ravennában leszek, vagy a tengerben fürdök. Várom a holnapi napot. Felébredek valami neszre, felnézek, egy kutya mászkál az úton, felénk szagol, aztán továbbáll. Én is alszom tovább.

Hetedik nap

Szikrázó napsütésre ébredek, Roland már rég fent van, ujjongva áll a vízben, és mossa a ruháit, teljesen odáig van. Nem is csodálom, hét ágra süt a nap, és itt vagyunk a tengerparton a hetedik nap reggelén.
Emberek mászkálnak az úton, néhány méterre tőlem. Hálisten nem nagyon törődnek velünk, nem úgy tűnik, mintha zavarná őket, hogy itt vagyunk. Kiderül, hogy a cölöpös ház, ami alá bevettük magunkat, a strand, és a kemping között van félúton. Ezért tehát a sok ember. Miután kitörlöm az álmot a szememből, átöltözök fürdőruhába, felkapom a búvárszemüvegem, és a fényképezőgépem, majd nekilódulok a strandnak. Egész közel, szinte lépésekre a cölöpös háztól, kitárul a strand homokpadja, egy nagy, lapos rész a torkolat oldalában. Néhányan már kint vannak, egy-két napernyőt látok a part mentén. Futok a homokban, legszívesebben ordítani lenne kedvem, felrobbanok a boldogságtól, ledobom a homokba a fényképezőt, és belevetem magamat a habokba. Tisztára, mint a Baywatch-ban, egy darabig futok az alacsony vízben, majd egy nagy ugrással átvetem magam egy nagyobb hullámon, hogy aztán a víz alatt ússzam tovább. Ekkor rájövök, hogy a filmben átverték az embert, a homokos tengerparton nem lehet olyan tiszta átlátszó a víz, mint azokban a víz alatti felvételeken, mert a hullámok felkavarják a homokot. Azért a valóság jobban tetszik, még így is, homokszemcsés vízben. Mert ez a valóság, és ez hihetetlen. Itt fürdök a tengerben és a biciklin tekertünk le idáig. Egy hete otthonról indultam, egy hete reggel kinyitottam a kaput, és kikanyarodtam az utcánkra, mintha csak az iskolába, vagy a barátokhoz indulnék. De most itt vagyok Olaszországban, és fürdök az Adriában. Erre megint csak egy szót találok: hihetetlen. Ülök egy kicsit a vízben. A part felé fordulva, hogy hozzá ne ragadjon valakinek az enyves kezéhez a fényképezőgépem. Pihenek így pár percet, aztán úgy döntök elég, áztathatom magam itt egy fél napot is, akkor se fogom felfogni. Csinálok néhány önkioldós képet az önkívületi állapotban ujjongó Árpikáról a tengerparton, még egy kagylóhéjat is lefotózok, aztán megyek vissza Rolandhoz. Egy nő keresi a kutyáját, nem is tudom már, milyen nyelven kérdezi, nem láttuk-e kedvelt ebét? Mikor beugrik, hogy éjjel láttam egy kutyát kószálni, Roland elmagyarázza neki, stimmel a leírás, a kutya a strand felé ment. Ezzel persze nem ment sokra a gazdája, hisz az már vagy 8 órája volt. Lelkiismeret furdalásom támad, nem mi engedtük-e ki a kutyát azzal, hogy este, mikor alvóhelyet kerestünk, kinyitottunk egy lomokból tákolt kis kaput, itt szemben a cölöpös házzal. De nem, társam megnyugtat, hogy visszacsuktuk a kaput, meg is nézem, tényleg zárva, ártatlanok vagyunk hát.
Roland a kempingbe megy, kimossa édesvízben is a ruháit. Addig én összébb pakolom a cuccaimat, és elkezdek naplót írni. Csuda jó hely ez itt, a cölöpös ház alatt. Roland jó hírekkel jön vissza: a kempingbe minden ellenőrzés nélkül be lehet menni, van bent kulturált zuhanyzó, WC, mosdó, lehet mosni. Összeszedem az összes szennyes cuccom egy szatyorba, törölközőt, tusfürdőt, és WC-papírt ragadok, laza, papucsban slattyogó bentlakónak álcázva magam, besurranok a kempingbe, és úgy teszek, mint aki tudja, hol van a mosdóépület. Hálisten jól látható helyen van, így könnyen megtalálom. De baj van, takarítják a férfi részleget. Áttessékel a nőibe a takarítónő. Egyszer már jártam így Türingiában, ott nem kabinos rendszer volt, és a zuhany tömve volt német tájfutónőkkel, akik nem zavartatták magukat. Most kihalt a helység, és kabinok vannak. És ezt nemcsak azért írom, mert különben a barátnőm megrökönyödne. Különben is, a kemping átlag életkorát tekintve, most inkább örülök, hogy üres a női mosdó. Fantasztikus érzés letusolni, édes vízben, tusfürdővel mosakodni, forró vízben. Úgy kell kutatni a sok emlék között, mikor, és hol fürödtem így utoljára. Igen, a Wörther See-nél, a kempingben. Atyaúristen, az több, mint 300km-re van innen! :) Kimosom a ruháimat tusfürdővel, közben nem irigylem anyáinkat, kiknek még nem volt mosógépük. Ennek ellenére magam is meglepődöm türelmemen. Hosszasan sikálom a mocskos cuccaim, büdös zoknikat, izzadt pólókat dörzsölgetek a mosdótálban vagy egy fél óra hosszat. Kint a cölöpös háznál kiterítek mindent száradni a ponyvára. A bringákat is kitoljuk rejtekhelyünkről, és kipakolunk a ház alól, ne tűnjön úgy, mintha itt éjszakáztunk volna. Egyre több már az ember, egész szépen ellepik a strandot, robogóval, kerékpárral érkeznek. Készül néhány jó kép: bringák a parton, a cölöpös ház profilból, Roland elmélyülten naplót ír, halászhajók.
Bár a cuccok még nem száradtak meg, de ideje indulnunk, már majdnem dél. Összepakolunk lassan, és elindulunk a bekötőúton, elhagyjuk a csodás tengerparti éjszakázóhelyünket. A főútnál úgy döntünk, útirányunkkal ellenkező irányba indulunk boltot keresni, Chioggia városa felé. 1-2km után találunk is egy eddigre már megkedvelt típusú szupermarketet. Roland megy be, én megint zenét hallgatok, mint mindig, és mint mindig, most is nagyon jól esik. Ma kedvemre való a reggeli, hibátlan finom, csodás felvágottakat vásárolt Roland, na és persze, az örök, elmaradhatatlan Brie sajt is itt van, ez már kész szertartás. Roland is hallgat egy kis zenét, beállítok Neki néhány kedvenc számot, nem éri, hogy csak nekem jár ki a zene élményéből. A bringámat is ledöntjük végre, és olajt csurgatunk a pedálokba. Tegnap este a vizes szakaszon abbahagyta a nyikorgást, de ma reggel újult erővel megint elkezdte.
Elindulás után mind a ketten érezzük, hogy hiába az egész délelőttös pihenő, és a nagy alvás, fáradtak vagyunk. Ráadásul az út most is monoton, nyíl egyenes aszfaltcsík a Pó-síkságon. Pont, mint tegnap, csak most 200km-el közelebb Rómához. Hiába tettük meg az út több mint a felét, a végállomás még mindig messze van, sok száz kilométerre innen, és néha nehéz erőt meríteni. Olyan ez, mint a hegymászás, csak fejben. Ha jó kedved van, odabent a fejedben meglendíted képzeletbeli kötélre kötött jégcsákányodat, és felhajítod egy jó magas sziklára, hogy aztán segítse a mászást a célod felé. Így gondolok én is Rómára, megérkezésünk pillanatára, és az addig még előttünk álló, színes kalandokra. Több-kevesebb sikerrel. Persze legtöbbször csüggedésnek a leggyengébb jele sem mutatkozik, hisz egy csüggedékeny bagázs el sem indult volna ilyesfajta útra. De a mai nap kicsit más, mint a többi, lassan jönnek a kilométerek. Talán, mert rosszul álltam hozzá. Úgy gondoltam, hogy a mai adag, a 90km-t, majd magától átgurul a kerekeink alatt, csak mert feleannyi, mint tegnap. Hát nem így van. Számolgatom az időt, ha így haladunk, még négy óra. Nem lesz ez így jó, valahol álljunk majd meg pihenni, de leginkább erőt meríteni. Itt van mondjuk a tengerpart, hisz most az olasz csizma hátsó lábszárán csorgunk épp lefelé. Na meg, mindjárt jön a Pó folyó! Így is történik, hatalmas, hosszú hídra hajtunk rá, középen a dilatációnál megállunk csodálni a széles folyót, készítünk pár fényképet, és megvizsgáljuk a térképet. Porto Di Garibaldi nevű strandot látok 40km-el Ravenna előtt. Egy szabadsághősről elnevezett part nekünk való! Előtte azonban még egyszer meg kell állnunk, mert az még nagyon messze van.
Úgy döntünk, egy sört megérdemlünk, és talán feldobja majd kicsit a harci kedvünket. Egy benzinkút melletti vendéglő egyetlen kinti asztalánál foglalunk helyet, Roland kihozza a két sört, de azt mondja, inkább nem árulja el az árát. Végre gyufát is tudott szerezni, de még milyet, vékony, kerek szárú, ilyet se láttunk még. Dumálgatunk, térképet nézünk, számolom a kilométereket: Ravenna - Firenze 130km. Csakhogy közöttük ott figyel az Appenninek hegylánca, egy 907m-es hágóval. Az lesz ám a nagy kaland! Bár pillanatnyilag ez nem tud felvillanyozni minket, inkább ledőlünk fekvésbe a két padra. A sör nem váltotta be eredeti reményét, viszont majdnem teljesen bealudtunk tőle. Én talán el is aludtam kicsit. Imádom az ilyen félálomban levést, azt hiszem ezt hívják alfának. Na, én minden tudatos előkészület nélkül órákat el tudok így fetrengeni reggelenként. De erre most sajnos nincs idő, meg aztán az sem lenne jó, ha ellopnák mellőlünk a drótszamarakat, míg mi durmolunk. Ezért inkább újra útra kelünk. Menet közben folyamatosan figyelem a térképem, végig követem, merre járunk, számolom az egyre fogyó kilométereket a strandig. Egyszer csak furcsaságot tapasztalok: a bal lábamnál a pedál nem úgy mozog ahogy eddig. Hirtelen nem is tudok mire gondolni, csak megijedek. Aztán leesik, hogy valószínű kilazult, hisz ha lenézek, látom, hogy kotyog, nem úgy mozog, ahogy kéne, hanem jobbra-balra is. Intek Rolandnak, hogy álljunk meg, gigszer van. Mutatom a pedált, egyértelmű, hogy meg kell húzni. Csak legyen hozzá megfelelő szerszámunk! Persze, hogy nincs, egy csőkulcs kell ide, de olyanunk nincs. Azért egy bringáskulccsal meghúzzuk, amennyire csak tudjuk. Ha már megálltunk, szusszanjunk is egyet, iszunk néhány kortyot, és megvizsgálunk közelről egy rizsföldet. Legalábbis arra jutunk 1 perc tanakodás után, hogy rizsföld. Indulásnál kiderül, hogy még mindig mozog a pedálom, nem sokat segített rajta, hogy meghúztuk. Csőkulcsot kell hát találnunk, ez a pillanatnyi küldetés. Próbálok úgy tekerni, hogy a másik pedálon teszek nagyobb nyomatékot, de így is meg kell állnunk még egyszer meghúzni, mire megérkezünk az első benzinkúthoz. Itt le is szedjük teljesen a pedált, hogy vele, és a csavarral könnyebben tudjuk érzékeltetni a problémánkat: egy 14-es csőkulcsra van szükségünk. A benzinkutas fura, colos fazon, de segítőkész. Sajnos 14-es csőkulccsal pont nem rendelkezik, csak 13-assal, és 15-össel. Murphy Olaszországban is jelen van. Egy kamionos is segít nekünk, megcsillan a szemünk a 14-es csőkulcsán, de hiába, mert kiderül, hogy túl széles, nem férünk vele hozzá a csavarhoz. Remek! Marad a benzinkutas fogója, azzal úgy meghúzzuk, ahogy csak bírjuk, de ez megint nem lesz tartós megoldás. Kamionos barátunk még felírja nekünk Roland noteszébe a keresett szerszám nevét, megtudjuk, hogy egy Bussola-ra van szükségünk. Szuper, irány be a következő városkába Bussola-ért. Behajtunk egy kis utcába, kertes házak közé. Ha kertes ház, akkor van garázs, a garázsban pedig vannak szerszámok, logikázik Roland helyesen, mert sikerrel járunk, pontosan így segítenek ki minket, épp talán csak a garázs nem stimmel, én ezt már nem tudom, Roland ment hátra egy kedves család kertjébe, ahonnan visszatért a megoldást jelentő Bussola-val. Jó hosszú, a nagy erőkarral jó erősen ráhúzzuk a pedált a helyére, remélem, most már nem lesz vele gond. A Bussola kaland tehát véget ért. Fél órát vesztettünk vele, ennyiért megérte, még ha zizis pillanatokkal is járt, de legalább lesz miről mesélni.
Rendben meg is érkezünk a következő megállóba, néhány tábla útbaigazítása után, és egy-két lejáraton át a nyüzsgő strandvárosba, Porto Di Garibaldi-ba. A tengerpartot és a vele párhuzamos utat kb. 100m széles homokos sáv határolja, sok ezernyi parton heverésző emberrel. Óvatosan betoljuk a víz mellé a bringákat, nehogy homok menjem a gépekbe. Meg aztán nem is hiszem, hogy tudnánk biciklizni ebben a homokban ilyen keskeny kerekekkel. :) Nem értem az embereket, több ezren lehetünk a parton, és csak néhányan vannak a tengerben. Gyors szégyenlőtlen öltözködés után parányit javítunk ezen az arányon, + ketten a vízben. :) A víz alacsony, olyan az egész, mint a Balaton déli partja, csak épp sós a víz. Na meg hullámtörők vannak, és nem látni szemben a Bakonyt. :) Se Isztriát, se a horvát szigetvilágot, teljesen sík a horizont. Rohangálunk a vízben, alámerülünk, és boldogan úszunk, kiülünk a bokáig érő vízbe, és nézzük a két letámasztott bringát a parton. Csinálunk néhány vízfelszínen futós fényképet. Az egész olyan gondtalan. Jó visszagondolni rá. A tömegben egy fekete fazon állandóan kajabál valamit, odamegyek hozzá, megnézem miféle portékát árul: kókuszdió darabokat kaphatunk nála, méghozzá nem is akármilyen tálalásban. Egy apró kör alakú lépcsős vízesést alkotva csurog folyamatosan a víz az ínycsiklandozó falatokon. Persze venni eszembe se jut, emberünk nagy rábeszélőképessége ellenére, és gondolom nagy bánatára. Szedelődzködünk (Milyen furcsa, hogy így írják helyesen, dz-vel, igaz?) lassan, összeszedem a kifeszített pókra teregetett ruháimat, már majdnem teljesen megszáradtak. A homokból még elteszünk egy-egy kagylóhéjat, készítünk egy közös fényképet hármunkról: Rolandról, rólam, és az Adriáról. "Viszlát Adriai-tenger!"
Mindjárt jobb így elindulni, kicsit feltöltődve. Kanyargunk keveset az üdülők közti utcákban, tényleg olyan, mint otthon a déli part. Egy felüljárón áthajtunk a 309-es út felett, hosszú sor áll a felhajtónál, sorra előzöm ki az autókat, vidáman hajtok el köztük, és már kint száguldok is a főúton Ravenna felé. De hol van Roland? Se a visszapillantóban nincs, se hátul. Leállok, s várok, mi történhetett. Az történt, hogy figyelmetlen voltam. Megbeszéltük, hogy megállunk valahol kaját venni, amint boltot látunk. Roland látott, csak én nem, viszont jól elhajtottam. Társam érzékeny a korgó gyomrára, engem viszont most nagyon elkapott a mehetnék, és úgy érzem, kibírom Ravennáig a vacsival. Viszont ketten vagyunk, így most apró lelkiismeret furdalásom van. Végül arra a kompromisszumos megoldásra jutunk, hogy nem fordulunk már vissza a boltba, hanem a következő arra alkalmas helyen megállunk, és megesszük a maradék hideg kajánkat. Így is történik, pontosabban, csak Roland eszik néhány falatot, én nem vagyok igazán éhes, meghagyom azt a keveset Neki, ami van. Egész érdekes szaga van az élelmes zacskónknak. Van benne cukor, citrom, pár szem szlovén krumpli, kevés vaj, sonka, és kenyér.
Pedál a helyén, Adria megvolt, irány hát Ravenna, de most már tényleg! Komoly tempót kezdünk el nyomni, az üzemanyag úgy látszik tényleg használt Rolandnak, legtöbbször 30-al, vagy még annál is gyorsabban hajtunk, de még így is türelmetlen vagyok, minél előbb oda akarok érni Ravennába. Szinte kilométerenként számolok: még 20km, az még 2/3 óra, ha 30-al megyünk, azaz 40 perc… 15km = fél óra, és így tovább. Közben egyre jobban mosolygok az út szélére dobált paradicsomokon. Nem bírom ki, hogy szóvá ne tegyen, hisz biztos Roland is észrevette már, a mai szakaszt talán egész Chioggiatól valaki végigdobálta előttünk paradicsommal. 20, de max. 100m-enként ott figyel egy széttoccsant paradicsom az út szélén. Valaki jót szórakozhatott, vagy ez talán valami helyi szokás. Megegyezünk Rolanddal, hogy utána járunk a paradicsom rejtélynek.
Megérkezésünket Ravennába először egy tábla jelzi csak, majd egy bevásárlóközpont, végül maga a város. Egy XV. századi várat kell keresnünk, Roland már jóelőre kitervelte az útikönyve alapján, hogy ott kéne megszállnunk, a várban lévő közparkban. Előkapjuk a kis könyvet, és egy benne lévő fekete-fehér kis várostérképről megállapítjuk, hogy épp a vár mellett állunk. :) Juhéé, megérkeztünk! Bent a várban tényleg egy kisebb park fogad minket, oldalában kocsmasátrak zsivaja, és egy szabadtéri színielőadás hangjai, sajnos kőfalak mögül. Hamar találunk egy elhagyott asztalt padokkal a park közepén, a tömegtől viszonylag félreeső helyen. Amíg Roland elmegy vízért, én kipakolom a kajához valókat. Roland a tésztára ügyel, ami a földre állított gázfőzőn készül, én pedig az asztalon bugyogtatom meg az egyik üveg paradicsomszószt a spirituszégőn. Apró kockákat vágok bele a San Daniele-ben vett sonkadarabunkból, hagy legyen benne valami hús is, illetve, hogy elfogyjon végre ez a sonka. :) Egy idős házaspár lép hozzánk, kedvesen érdeklődnek, honnan jöttünk, merre megyünk, mit főzünk. Mindezt persze csak gondoljuk, nem tudjuk bizonyosan, mert az égadta világon semmilyen más nyelvet nem beszélnek az olaszon kívül. Roland úgy magyarázza el, hogy ez a 7. nap, hogy ujjaival hetet mutat, és hozzáteszi, hogy dormiro, azaz alvás. :) Ezen a megoldáson jót nevetünk, egyben azt is közöltük, hogy itt alszunk valahol. Ami világos, hisz szinte már teljesen ránksötétedett. A nő még majdnem feldönti a földön lévő tésztásedényt a gázfőzőn, de aztán a férje félrerántja. Majd el is búcsúznak tőlünk. Kész a vacsora. Megszórjuk parmezánnal, és jóízűen faljuk. Fantasztikusan jól esik ilyenkor az evés. Ráadásul most egy XV. századi vár közepén ülünk, közel 1000km-re Budapesttől. Lapátolom magamba a tésztát a kanálgép villájával. Kiürül az acélbögrém. Pont jól is laktam. Ugyanakkor maradt még tésztánk, és szósz is. Eltesszük holnapra, jól fog jönni. Megünnepelendő, hogy megérkeztünk Ravennába, Roland elmegy sört venni a várban lévő vendéglőbe, 5 perc múlva két korsóval, és két üveggel tér vissza, csak búzasört kaptunk. Citrom, matt színű, sűrű búzasör… hmmm… Ünnepélyesen kitöltjük a korsókba, majd szép lassan, átéléssel elfogyasztjuk az isteni nedűt. Búzasör Ravennában, egy XV. századi várban, ez igen. Így ismételgetem magam, hogy felfogjam, hol vagyunk, s mi minden van a hátunk mögött. Naplót kéne írni, de nincs hozzá erőnk. Majd holnap… Lassan összeszedjük a cuccainkat, és áttoljuk a sötétben a bringákat a vár egyik elhagyatottnak tűnő falához, ahová nem világít oda a lámpák fénye. Nekidöntjük a gépeket a falnak, és lefekszünk eléjük. Holnap pihenőnap vár ránk, városnézés Ravennában, semmi tekerés. Már alig várom! Hamar elalszom.

Nyolcadik nap

Mikor felébredek a várfal mellett, Roland már ébren van, mosakszik a tőlünk alig pár méterre lévő szökőkútnál. Én is vele tartok, sőt le is fényképezzük az esetet. Nincs is jobb dolog annál, mint egy szép reggelen, egy XV. századi ravennai vár parkjában arcot mosni egy szökőkútban.
Ma van Szakáll esküvője otthon. Azért nem vagyok ott egy nagyon jó barátom esküvőjén, mert ezt az utat választottam. Nagy lelkiismeret furdalás közepette írok a lemerülőfélben lévő telefonomról egy SMS-t, amiben sok boldogságot, és a lagzira hatalmas bulit kívánok Nekik. Ejj, ha ott lehetnék, biztos hatalmas partit csapnak ma este. Persze nem ezért zavar, hogy nem vagyok ott. Hiába ez talán életem legnagyobb kalandja, hiába a hatalmas kihívás, a megmérettetés, ez mind nem mentség, talán inkább ott lenne a helyem, talán túl önző barát vagyok...
De még mielőtt nagyobb lelki kínlódásba esnék, inkább összepakolom a cuccaim, mert indulunk be a városba reggeli után nézni. Rövid tekergés után találunk egy boltot, Roland bemegy, de csak pékárukkal jön ki, kiderül ugyanis, hogy ez csak egy pékség. További kérdezősködések után végül megtaláljuk a boltunkat, egy lakóházakkal körülvett kis ABC-t, EuroSpin a neve. Roland bemegy, én pedig leülök a parkoló sarkában a földre a kerítést támasztani, és szokás szerint zenét hallgatok. Nézelődöm, elmélkedem, jól érzem magam, mellettem kitámasztva a csodagépek, amiken saját erőnkből eljutottunk idáig. Éppen Mike Oldfield-től szól a Moonlight Shadow, mikor odajön hozzám egy idősebb kerékpáros hölgy. Hirtelen nem tudom elképzelni, vajon mit is akarhat tőlem? A kezét nyújtja mosolyogva, benne néhány fémpénz, van ott 1 Euros érme is. Megdermedek a meglepetéstől, köpni-nyelni nem tudok, első reakcióm az, hogy mutogatok a bringákra, hogy csak világjárók vagyunk, s van pénzünk, tessék nézni, mekkora csomagok - gondolkodom, majd angolul nagyon szépen köszönve elutasítom, mire a kedves öreglány még mindig mosolyogva még egyszer kínálja a pénzt, és csak ezután adja fel, és otthagyja a leesett állú Árpikát. Az egész dolog hatalmasat ütött, sose gondoltam volna, hogy engem egyszer kéregetőnek néznek. Ráadásul az útra hozott „ünneplő” van rajtam: szandál, világosbarna rövidnadrág, bordó póló. Egyáltalán nem nézek ki homeless-ként. Ha viszont pusztán jófejségből akart pénzt adni az öreglány a világcsavargó suhancképemnek, akkor marha jó arcok ezek az olaszok - állapítjuk meg az esetet firtatva Rolanddal, miután megérkezett a vásárlásból. „Hát igen, ezek a lopós olaszok!” - ironizáljuk az otthonról hozott, hálisten téves, és azóta egyre inkább levetett előítéleteinket. Végül megállapítjuk, hogy akkor cselekedtem volna talán a leghelyesebben, ha elfogadom a pénzt, és azon nyomban átadom a parkoló túloldalán ülő, igazi koldusnak. Több száz forintnyi pénzt akartak a kezembe nyomni, döbbenek le még mindig. Azt hiszem ezt a reggelt sosem felejtem el. Reggelinket a via Roma nevű utca egyik kőpadján fogyasztjuk el, közben mellettünk kocogók, kutyát, vagy csak úgy magukat sétáltató öregek haladnak el. Van, aki észre se vesz minket, de van, aki megáll, és ránk köszön, sőt, mosolyogva bon appetito-t, azaz jó étvágyat kíván. A reggeli most szárazkolbász, keménysajt, a péknél vett ropogós, kemény zsömle, úgy kell az egészet vajjal agyoncsapni, hogy ehető legyen. Valahogy mégis finomnak tűnik, már nem vágyom a puha kenyér, és a felvágottak után, épp az a legjobb, ami előttem van szétpakolva a két kis konyharuhára. Azóta eltelt már több, mint két hónap, de kristálytisztán előttem van a kép, ahogy a padon fűrészelem a kemény kolbászt a kis bicskámmal. Lisztes volt a széle, és egész finom volt, annak ellenére, hogy maga a kolbász, de még a zsömle is olyan kemény volt, hogy mindkettővel ölni lehetett volna, külön-külön.
A reggeli utáni terv a következő: turistainformációt keresni, ahol várostérképet, Ravenna matricát, és kedvezményes múzeumbérletet szerzünk. Úgy logikázunk, hogy a nevezetes helyek mellett biztos találunk információs irodát, ezért máris egy nagy székesegyház mellé hajtunk. Információt nem találunk, csak rendőröket, és megannyi turistát. Meg én két üveg ásványvizet valami elit élelmiszerboltban. Kettőt 1 Euroért. Egy rendőrtől megkérdezzük, merre tovább, mire int valamit, majd elhajt az autójával. Na szép… Gyanús alakok mászkálnak körülöttünk, kicsit értetlen vagyok, nem vágom, mi ez a felhajtás itt, és mit mondott az a rendőr az előbb? Egy perc múlva megérkezik a rendőrünk gyalog, és szívélyesen útbaigazít, elmondja, hol találunk információs irodát. Az előbb azért intett, hogy mindjárt jön, csak odébb kell állnia az autóval. Macskaköves sikátorokon át visz az út, árkádok alatt, bazilikák mellett, és terek oldalában tekergünk, mire megtaláljuk az irodát. Bent természetesen beszélnek angolul, kapunk Ravenna térképeket, és megtudjuk, hogy ha országosat nem is, de Ravennára érvényes múzeum, és egyéb belépő bérletet kaphatunk, valamint a nemzetközi diákigazolványra is jár valamennyi kedvezmény. Első állomásunk a mozaikjairól híres Vitalis Kápolna. A bejárat előtt leláncoljuk a bringákat, remélve, hogy senkinek nem támad kedve turkálni a táskákba. Jobb megoldás híján ugyanis a gépeken hagyjuk azokat, a kormánytáskát leszámítva persze, amiben az értékeink, és irataink vannak. Ez a kis táska vállra akasztva figyel az oldalunkon, egészen turistának érzem magam miatta. A pénztárnál kiderül, hogy a diákkedvezmény nem több mint 1 egész, kerek Euro. Ha ez így megy tovább, még 4-5 város, és meg is térül az ára. :) Bent gyönyörű átriumos kert fogad minket, az oszlopok alatt római kori oszlopfők, különböző faragott kőmaradványok vannak kiállítva, a mosdóhasználat pedig 60 Cent, de ez most nem érdekel, ha hív a természet, menni kell, különben is, egészségtelen visszatartani. Átérve magába a kápolnába, gyönyörű látvány fogad minket, a falakon és a mennyezeten mindenütt csodálatos mozaikok sorakoznak, a különböző szentek képeivel, és az egész hatalmas. A főkupola oldalából 8 ablakon át árad be a fény. Leülünk kicsit, pihentetjük magunkat. Csodálom az oltár mögötti mozaikokat. Már nem tudom felidézni, pontosan milyen érzés volt ott ülni, talán semmi különöset nem éreztem, de most mégis borzasztó jó visszagondolni azokra a percekre. Persze a padban ülve talált nyugalom nem tart sokáig, a néhány fényképezőgépét csattogtató turistát japánok tömege váltja fel, rengetegen vannak, mint valami csorda, kabaréba illő a jelenet, ahogyan idegenvezetőjüket követik, és közömbösen nézik a kupolát, gondolom ma már vagy a tizediket. Amíg a raj bent lebzsel, mi inkább kimegyünk az udvarra, ahol egy mauzóleum is található. Meglepődve tapasztalom, hogy a belülről igen pompás bazilika kívülről jóval szerényebb kinézetű, 8 szögletű, téglás épület. Kislány játszik a nővérével, bújócskáznak az udvaron, vidáman kuncorog egy oszlop mögött, azt lesi, mikor veszik észre. Mosolyogva figyelem az önfeledt játékot. Egyszer csak magyar szavakat hallok. Hirtelen csak egy együgyű kérdő mondat jön a nyelvemre: „Sziasztok, magyarok vagytok?” Jól esik elbeszélgetni a magyar családdal, végre halljuk mások magyar szavát is, nem csak a sajátunkét. Röviden élményeket cserélünk, és kiderül az is, hogy a lány, Fanni, ugyanazon a karon tanul a BME-n, mint Roland.
A Vitalis kápolna után matrica után vesszük az utunkat, sorra járjuk a butikokat, de sehol nem találunk Ravenna matricát, amit a bukósisakunkra ragaszthatnánk. Végül egy kedves öreg hölgy ad nekünk két ősrégi ravennás matricát a szuveníres boltjából, teljesen ingyen. Már megint ezek a suttyó, tolvaj olaszok, viccelődünk, és közben azon töprengünk, hogy hogyan fogjuk ezeket a már rég nem ragadó matricákat felragasztani a kupakjainkra. Lassan arra leszünk figyelmesek, hogy korog a gyomrunk, ideje lesz előkapni a tegnap estéről megmaradt étkünket. Így is teszünk, a Piazza del Popolo-n lepakolunk a kőpadokra, Roland előkapja a szuper svéd spirituszégő készletét, és nekiáll melegíteni, amíg én a szomszéd kőpadon elterülve sziesztázom. Kimerült vagyok, vagy ez csak a szokásos délelőtti punnyadtság. Beletelik egy fél napba, míg igazán felébredek. Jólesik feküdni. Leterítem magam alá a kis matracomat, pont jó, nem fázik a derekam a hideg kőn. Így fekszem pár percig a téren, mialatt Roland melegíti mellettem az ebédünket. Csúszik a tészta, bár tegnapi, s melegített, de akkor is, mióta nem ettünk nap közben meleg kaját. Ebéd után elhatározzuk, hogy letesszük valahová a bicikliket, és szétválunk egy keveset, elvégre 7 és fél napja együtt nyomjuk, nem árt most már egy kis különlét, egy kis magány. Elindulunk a városban, rögtön egy másik téren találjuk magunkat, ahol egy Garibaldi szobor éktelenkedik a magasban, csak arra vár, hogy lefényképezzük a háttérrel, egy sárga épülettel, és a kéklő éggel. Újabb keletről jött hatalmas turistaáradat támad ránk, és szegény Garibaldira. Semmitmondó tekintetek figyelik szegény kővédermedt szabadságharcost, egyszerre több tucat fénykép készül, megannyi virtuális skalp, a 612-edik a sorban. Gyorsan menekülünk, elhagyatott kis utcácskába tévedünk, a nagy tömeg után annyira jólesik a teljesen kihalt macskaköves út, hogy nem bírom megállni, hogy le ne fényképezzem, elvégre az utcák is jellegzetesek itt, nem csak az emlékművek. A Basilica of S. Maria in Porto nevű csodálatos, XVI. században épült templomot keressük meg a Via Roma mentén, már egyszer elkarikáztunk mellette ma, így nem nehéz megtalálnunk. Bent nem találunk papot, vagy plébánost, már-már továbbállunk, de aztán mégsem. Roland felveti az ötletet, hogy tegyük be a bringákat egy zárt bejárati ajtó és az őt eltakaró függöny mögé. Bizarrnak találom az ötletet, és milyen szerencse, mert pár perc múlva megtaláljuk a parókiát (Furcsa név, mi? :). A parókiában lakik a plébános, ennyi a titok, én eddig nem tudtam, sőt talán életemben nem is hallottam ezt a szót. ) a bazilika közvetlen szomszédságában. A kaputelefonban a férfihang semmilyen általunk ismert nyelven nem beszél, próbáljuk elmagyarázni, hogy honnan jöttünk, és hová tartunk, és miért, és hogy mit szeretnénk, de nem ez az egész képtelenség. Végül ajtót nyit az emberünk, személyesen mindjárt könnyebb, hogy látja a bringáinkat. Sikerül megértetni Vele, mit szeretnénk, készségesen segít nekünk, kinyit egy kis kaput, az udvaron egy garázshoz vezet. Bent már parkol néhány kerékpár, úgy kell odébbtolni őket, hogy elférjenek a mieink is. Jól átgondolom, nem hagytam-e semmit a táskákban, minden megvan-e a kormánytáskában, amit most, mint oldaltáskát használok. Napló, pénztárca, fényképező, stb… Minden megvan. A bazilikában még beszélgetünk egy kicsit frissen szerzett jótevőnkkel, megmutatjuk az útleveleinket, elmondjuk, mit tanulunk, és persze megígérjük, hogy itt leszünk este a 6 órai misén.
Rolanddal megbeszéljük, hogy fél 6-kor találkozunk a bazilikában, és már útnak is eresztjük egymást. Boldogan bandukolok végre egyedül Ravenna utcáin. Szégyellnem kéne, de jó végre egyedül. Első utam egy közeli szupermarketbe vezet, veszek egy másfél literes Nestea-t, és egy 3x2-es Twixet. Majszolom a csokit a sikátorokban, meg- meg húzom a kedvenc italomat, úgy, hogy szinte azonnal elfogy az egész. Teljesen feszélyezetlenül szólítok le mindenféle arcokat, fiatalt, öreget, nőt, férfit… Angolul kérdezősködöm, meg kell tudnom, hol találok Netcafét, úgy érzem, muszáj végre hazaszólnom az otthoniaknak, nagyon hiányoznak, és tudom, hogy nagyon örülnek majd, ha bővebben is hallanak felőlem. Először azonban nem megyek oda rögtön. Egyrészt azért, mert 4-5 párbeszéd után még mindig nem sikerült megtudnom, valójában hol is találok egy nyavalyás helyet, ahol internethez juthatnék. Sőt, valaki azt mondja, egyáltalán nincsen netcafé Ravennában. Hát ez remek! De én akkor sem adom fel. Kóborolok minden felé a városban, találok egy helyet, ahová érvényes a belépőbérlet amit a Vitalis kápolnában váltottunk. Bemegyek, körbenézek, szép-szép, de különösebben nem fog meg, a táblákat nem kezdem el most olvasni, magyar útikönyv pedig nincs nálam, beérem hát a látvánnyal, azt is csak pár percig, aztán továbbállok. Az utcán újra a kellemes hőség fogad. Útba igazítok egy turistát, büszke vagyok magamra, külföldi létemre hibátlanul elnavigálok az információnál kapott kis térképen, nem úgy, mint mások :P. El is határozom, hogy elteszem a kis lapot, jó lesz otthon, talán kirakom majd a falra néhány fényképpel egyetemen. Leülök Dante sírja mellett egy kis parkban, lejegyzek pár sort a naplómba. Fiatal srácot zavarnak ki a parkocskából dohányzás miatt. Itt ugyanis tilos a dohányzás. Jó kis helyet találtam. Meglátva a padot, egyből azt éreztem, ide le kell ülnöm kicsit. Persze negyed óra után továbbállok, sajnos nincs időm üldögélni. Újabb próbálkozásokat teszek a netcafé megtalálására, egy fiatalabb nő egy CD-boltba kalauzol, ahol az eladó úgy tudja, ugyan van egy netcafé a városban, de az ilyenkor zárva van. Én akkor sem csüggedek. Nem sokkal később megtudom, hogy a vasúti pályaudvar mellett találok egy helyet, ahol tudok internetezni. Na tessék! Ugye hogy van lehetőség netezni, olyan nincs, hogy ne legyen, egy ekkora városban. Tudtam én! Az, hogy nem tudnak róla, még nem zárja ki azt, hogy ne legyen. Egy kávézóba még gyorsan bekéredzkedek, először újra érdeklődöm a netcaféról - amiről már pontosan tudom, hol találom -, aztán mintegy mellékesen, mintha én is vendég lennék, megkérdem a pincér sráctól, hogy hol találom a budit. Hiába, ha szólít a sárga hang, akkor menni kell, a természet pedig távol van, marad hát az angol WC. Odabent irdatlan hőség van, megkönnyebbülten, és leizzadtan sétálok újra a kb. 25 Celsius fokos utcákon, immár konkrétan célba véve a pályaudvart, illetve a mellette található netcafét. Mire odaérek, megtudom, hogy nem is netcafé, hanem egy un. Netpoint az a hely, amit keresek, és nem is ott van, ahová mondták, de mindez mit sem számít, hiszen azonnal szemet szúr a szó a kirakatban: Internet. Villámgyorsan be is ülök egy géphez, fizetni akkor kell, ha felálltam, 3 Euro óránként. Irdatlan sebességgel kezdek zongorázáni a 101 billentyűsön, úgy döntök, hogy egy globális levelet írok Mindenkinek, amiben minden fontosat leírok. Persze minden úgysem fog sikerülni, de azért a lényeget megpróbálom leírni. Elküldöm mindenkinek, akinek fejből tudom az e-mail címét. Anyukámnak, barátnőmnek, bátyámnak, néhány közeli jóbarátnak, sőt az egyik cimbora blogjába is bevágom, biztos ami biztos. Mögöttem két fekete srác áll, először nem értem, miért, majd hamar leesik, hogy azt lesik, hogy zúzom a karaktereket bele a képernyőbe. Látnák csak a szép magyar ékezetes karaktereimet! De most sajna elmaradnak, nincs beállítva magyar billentyűzet, és ha az elején lusta voltam beállítani, akkor most már nem is fogom. Írok még pár sort külön a barátnőmnek, aztán úgy döntök ideje olvasni is, nem csak írni. Egyetlen jóanyám a következő néhány sort írta nekem:
"Subject: Hajrá!
Szia kisfiam!
Nagy vagy!!! Mire ezt olvasod, remélem minden kemény próbán túl vagy, már csak a pihenés, városnézés (az sem laza dolog), hazaút van hátra. Várunk haza, ill. mi egy nap múlva érkezünk a Mátrából.
Olgi"
A levél, amilyen tömör, olyan nagy hatással van rám, minden, ami otthonról jön, sok erőt ad nekem. Megnézem az ahogyerzed.hu-t is, örömmel látom, hogy tényleg az én írásom a legolvasottabb az elmúlt 10 nap cikkei közül. (Ez persze majdnem természetes, ha 9 napja van kint a portálon az írás.)
Végül közel egy óra netezés után önkívületi állapotban ténfergek ki a Netpointból. Nem mondhatnám, hogy épp jobban érzem magam, mint előtte. De mindenesetre ez már kellett. Igazából az zavar, hogy a kommunikáció egyoldalú volt. Én adtam, de semmiféle visszajelzést nem kaptam. Otthon valószínű most kicsit megnyugodnak. Valószínű! Hogy igazából mit éreznek, azt nem tudhatom. Féltenek-e még továbbra is nagyon, vagy büszkék rám, és örülnek a megtett csaknem 1000km-nek, ezt mind nem tudom… Azt se tudom, hogy otthon mi van Velük. Ez kicsit zavar. Sőt, nem is kicsit. Sebaj, talán visszajövünk még Rolanddal a mise után, vagy ha ma nem, hát majd legközelebb, pár nap múlva, a következő városban.
Apropó, mise! Szedem a lábaimat, mindjárt 6 óra. Mire odaérek, már megy, Roland elől ül, én nem merészkedem annyira előre, kicsit hátrébb ülök le. Orgonaszó zengi be az oszlopok közötti hatalmas űrt. De nem is űr ez, hisz megtelt az egész templom valamiféle áhítattal, élettel, érzéssel. Jó a feeling, élvezem. Mi több, nagyon élvezem. Itt vagyok Ravennában, egy misén, és orgona szól. A szövegből ugyan egy kukkot sem értek, de sebaj, attól még jó az egész. Később aztán Roland is csatlakozik hozzánk, kis füzetecskét kapunk az énekelendő szöveggel. Néha tudom követni, de persze ez mit sem számít, hiszen ettől még mindig nem értek belőle egy árva kukkot sem. Egyszer csak kezet fog egymással az egész sor: „Békesség!” Hát jó, nem tudom ugyan, mit is jelent ez az egész, de béke Veled idős hölgy, béke Veled Roland, Ámen! Ugyanis csak hárman vagyunk a sorban. Néha felállunk, néha csak térdelünk, néha megint ülhetünk végre. Az egészből semmit nem értek, és kezd elég unalmas is lenni. Mit keresek én itt, azt sem tudom, miről szól ez az egész? Kicsit idegennek érzem magam, és talán akadna jobb dolgom is, mint egy templomban vesztegelni. Majdnem mindenki, és Roland is előrevonul a paphoz. Ostyát kapnak, ezt sem értem, miért? Azt hiszem, este Rolandot alaposan kifaggatom erről az egészről. Miután végre vége, szépen megköszönjük a misét, és a segítséget a plébánosnak, és elhozzuk a bringákat.
Elmegyünk az általam már megjárt szupermarketba, ezúttal én megyek be, alaposan bevásárolok, mivel holnap vasárnap lesz. Veszek sok-sok kenyeret (nehéz kiválasztani a kőkemény cipók között a kevésbé keményet), felvágottat, nagy kocka teavajat, citromot, ásványvizeket, a legkisebb kiszerelésben kapható tengeri sót, tejet. Kijövet még mosdó után kutatok, mert újra rám tör, most a barna hang szól hozzám, mit szól, most már egyenesen ordít! Nincs már hátra, mint a tegnap este jól bevált táborhelyet újra felkeresni. De hol megyek el WC-re? Ezen töprengek, mikor a pályaudvar mellett hajtunk el. Pontosabban satuféket nyomunk, és Árpika berohan, és azonnal a mosdó felé veszi az irányt. Rohanok a peronon, ahogy csak bírok, meglátom végre a feliratot, berontok, sorban állás, jól van, most már itt vagyok, kibírom, kitartás. Mindenki látja rajtam, hogy kivagyok, már nem bírom sokáig. Röhejes képet vághatok. De kit érdekel ez most? Végre sorra kerülök! Odabent angol WC-nek éppen nem nevezhető dolog fogad. Két kis felület a két patának, közte apró lyuk a padlóban. Ez igen! Na és a WC-papír az hol marad?! Mi lesz így velem? Kirontok kétségbeesetten. Kínai srác néz már értetlenül, „There is no paper!” hadarom neki gyorsan, majd villámgyorsan hajtok ki a helységből, miután a mosdók mellett se találtam kézszárító papírt. Hogy lehet ez? Ez elvégre az EU, vagy mi?! Mindegy ez most, a dolgon nem változtat, sürgős tennivalóm van, de nagyon gyorsan. Kint a bringástáskámban van a neszesszertáskám, abban van papír. Rohanok, kirántom, irány vissza a pályaudvarra. Peronon jön szembe a kínai srác a haverjával, boldogan magasba emelem az apró táskát, és diadalittasan jelentem Nekik: „Now, I have paper!”, mire hangosan felnevetnek. Megkönnyebbülve, és Rolandtól bocsánatot kérve a jelenetért továbbgurulunk a vár felé. Ma is kb. akkor érkezünk a tegnapi padhoz, mint előző nap, épp sötétedés környékén. Hideget eszünk, nincs türelmünk főzni, különben is fenségesek a friss falatok. Jól belakunk, elégedetten kezdünk naplót írni. Teát azért mégis főzünk, citromot facsarunk bele, megédesítjük, és a spirituszégő fényénél iszogatjuk. Rolanddal újra jót dumálunk, elmagyarázza, mi is történt, s miért a misén, és kiderül, hogy ő is leült arra a padra naplót írni a kis parkban amire én. És őneki se engedték, hogy pipázzon. :) Jót mosolygok, hogy még itt Ravennában is kicsi a világ. Ugyanarra a padra ültünk le, csak épp egy óra különbséggel. És ha már padok: itt a várkertben is találunk egy másik padot egy magas fal tövében, annyira odarakták, hogy le kell ülnünk oda is egy kicsit, Roland ellövi az utolsó kockát a filmjén, a képen az látszik, ahogyan a padon ülve teázunk. A délelőtt kapott matricából kivágjuk a Ravenna címert, majd, mivel magától már nem ragad, igen leleményesen a defektszettből szervált gumiragasztóval ráragasztjuk őket a sisakjainkra. Későre jár az óra, és a naplóírásból is megárt a sok, pakolunk hát, áttelepszünk a tegnapi helyre, a várfal mellé. Illetve csak telepednénk.
A szökőkút melletti padon ketten ülnek, gondoljuk, biztos egy pár, és nem is figyelnek ránk... Hát nem így van, az egyik a parkőr, odajön hozzánk a falhoz, és nagyon illedelmesen (szinte ő kér elnézést) szól, hogy ugye nem aludni akarunk itt, mert be kell zárnia a parkot... Mi mondtuk, hogy nem, "No sleeping, just smoking..." Na persze! :D Most kereshetünk új szálláshelyet, pedig 10 perce még azt hittük, mindjárt alszunk. Pfff...
Mindegy, csak találunk valamit, áttekertünk a bazilika mögötti parkba, de ott túl világos minden, ki van világítva az egész park... Tekergünk egyet a kertvárosi részben, de nem találtunk semmit. És ami még rosszabb: elkezdett újra kotyogni a pedálom! Marha jó, mi jöhet még? Mint valami rémálom. Mikor már aludhatnánk. Erre megint a pedál! Roland arra gondol, hogy az EuroSpin vasárnap nincs nyitva, ezért a parkolója jó lesz. Marha jó, reggel pénzt akartak adni ott nekem, most meg tényleg ott fogunk csövezni! :) De végül nem messze attól a helytől, ahol reggeliztünk, egy bokros részen fekszünk le, valami kertnek a hátsó kapujában. Eleinte elég jó helynek tűnik, aztán mégse. Kutyapisi szag van, és rohadtul csípnek a szúnyogok. Nagyon szenvedek. Nem tudok aludni, állandóan az arcomhoz csapkodok, mert rám szállnak azok a dögök, és csípnek, nagyon rossz érzés. Ha pedig a hálózsákomba burkolózom, megsülök a melegtől. Majd meg őrülök! Mindjárt felkelek, és odébbhúzom magam valahová, ahol nem csípnek ezek a szemetek, és ahol nincs ilyen szag. Vagy egyszerűen sétálgatok a városban, nem érdekel, ha nem alszom egész éjjel, de én ezt akkor sem bírom. Úgy látszik megkönyörült rajtam a sors, a kis rohadékok is elmennek valamikor aludni, mert egyszer csak abbahagyják a tevékenységüket. Ideje tehát aludni, holnap kemény nap vár ránk, irány Firenze, át az Appennineken.

Kilencedik nap

Reggel arra ébredünk, hogy egy fazon locsolja a mellettünk lévő kiskertet. Fura fazon, fura ruhában. Lehet, hogy csak egy idétlen álom az egész, úgyhogy jobb, ha gyorsan vissza is alszom.
Különben is kotyog a pedálom, így nem is lehet még nekiindulni az Appennineknek. Gondoljuk csak át a mai napot, hogyan legyen: először is megreggelizünk, van nálunk kaja, tegnap nagyon okosan bevásároltunk, ezzel tehát nem lesz gond. Viszont a pedállal már annál inkább, vasárnap reggel van, és Bussolát kell kerítenünk. Mindegy hogyan, akár venni kell, de valahogy szereznünk kell egyet, hogy vissza tudjuk húzni a kotyogó pedált a helyére. Aztán jöhetnek a hegyek, 135km Firenze, közben egy 907m magas hágó. Most pedig a tengerszint felett néhány méterrel fekszem. Csak ez a figura ne locsolna itt mellettem, hát mégsem álom, a fene vigye el! Akkor meg miért nem szól ránk egy rossz szót sem?
Mire összepakolunk, már odébb is vonul, másfelé locsolja a zöldségeit. Irány a via Roma, néhány paddal odébb, mint tegnap letelepedünk, konyharuha kiterít, finomságokat kipakol, eszik. A reggeli szépségét nem részletezem, annyiszor megtettem már, most is olyan szuper, mint mindig. Mellettünk tábla figyel, mindenféle hirdetésekkel. Kommunista szöveget látok az egyiken. Nem nagyon hiszek a szememnek. Biztos van egy szélsőséges párt Olaszországban. Hogy mik vannak… Az emberek ma is ránk mosolyognak. És, hogy mi is megtehessük még, fogat mosunk a pad mellett lévő sövény tövében.
Akkor jöhet tehát a Bussola keresés! Irány a pályaudvar, buszmegállóban kérdezősködünk menet, benzinkút után kutatunk, senki nem tud segíteni. A pályaudvaron se jutunk előbbre, azt mondják, minden zárva. Remek! Akkor is találunk egy csőkulcsot, és meghúzzuk a pedálomat! Olyan nincs, hogy nem! Muszáj, nincs mese! Biztos, hogy van csőkulcs Ravennában, több száz, talán több ezer! Csak egyet kell találnunk. Elindulunk az utunk irányába, lesz ami lesz. Az utat tudom, már tegnap megnéztem a Ravenna térképünkön. A pedálom meg kotyog, ha így megy tovább, azt is megnézhetem ahogy kiesik, én meg gurulok tovább pedál nélkül! :) Nagyon óvatosan tekerek, hogy minél kevésbé terheljem a - nem csak tengely körül - mozgó bal pedált. Persze így nem haladunk rendesen. De most nem is ez a cél, hanem megjavítani a hibát. Benzinkutat találunk, pénzbedobós önkiszolgálósat. :( Épp tankol egy fazon, nagyon rendes, próbál segíteni, de hiába, hisz nincs 14-es bussolája. Végül kiesik a pedálom. Toljuk a gépeket, nincs mese, kezemben a pedál. Becsengetünk egy házba. Csend, nem jönnek ki. Valaki kinéz a fal mögül, kajabál valamit, aztán semmi. Remek. Csengetek a szomszédba, ott is csend. Valószínű zavarunk. Szeretnék nem zavarni, de történetesen égető szükségünk van egy 14-es csőkulcsra a továbbhaladáshoz. Project: szerezni egyet! Erőforrások: bármi, ami rendelkezésünkre áll. (Azért persze a bringámat, vagy az életemet nem adom egy nyamvadt csőkulcsért! :) ) Határidő: a lehető minél hamarabb. Odébb panelházak sorakoznak, több ember, több esély! A betontornyok mögött garázsok, valószínű grilleznek arrafelé, finom illatok csapják meg a orrunkat. De mi ezen az oldalon maradunk, mert két öreg beszélget tőlünk nem messze. Odalépünk hozzájuk, és mindenféle nyelveken hadoválva, valamint a pedállal hadonászva előadjuk problémánkat. Ők intenek, hogy kövessük őket. A panelház mögötti garázssorhoz megyünk, felnyílik az egyik garázs, hatalmas, hosszú nyelű, fényes racsnis csőkulcs kerül elő, boldogan csillog a szemünk a megoldást nyújtó szerszámon. Rögtön le is döntjük a bringát a földre, így ki lehet támasztani. Emberünk nekiáll ráhúzni a pedált a helyére, de az csak nem akar rászorulni. Az én torkom viszont egyre jobban elszorul, arra gondolok, hogy most ment szét végleg a menet, és most hosszú vesztegelés következik. Valóban el van kopva már kicsit a menet a csavar elején, de nem tűnik vészesnek. Most egy még nagyobb kalapács következik, és két nagy csapás a pedálra. Az öreg nem cécózott, rávágott párat a pedálra, az rögtön beljebb is csúszott, így máris rá tudja húzni rendesen. Miközben dolgozik a Szent Busollával, Roland halkan szólít: Figyelj csak Árpesz! Nézd csak mi lóg az emberünk nyakából. Odafordulok kíváncsian, azonnal meg is pillantom a bringám fölé hajolt segítőnk nyakában a szép darab arany sarló-kalapácsot. Ez remek, épp egy vasárnap reggeli pártgyűlést zavarhattunk meg. :) A lényeg a lényeg, a pedál a helyén, most már nagyon patent, le nem esik többé Rómáig. Legalábbis nagyon remélem. Hálásan búcsúzkodunk, és már karikázunk is tovább. Illetve most már karikázunk, mert eddig toltuk. De nincs több tolás, most már semmi nem állhat az utunkba. Önfeledten nevetünk a kommunista segítőnkön, éljenezzük az olasz kommunista pártot, „Viva la Communism” - kiabáljuk vidáman, a hangulat egy csapásra fergeteges lesz a kétfős kis csapatunkban.
Néhány kilométerrel később ráterelődünk valami nagyobb útra, aztán végül megtaláljuk a mi 67-es utunkat, amely Forlín után felvisz minket az Appenninekbe, fel a Passo del Muraglione-re, 907m-re, el egészen Firenzéig. Micsoda nap lesz, ha sikerül! Roland egyszer csak lassít, rögtön sejtem is, miért. Leállunk az út szélére, a kilométeróra számlálója kerek 1000km-en áll. 8 napja indultunk Budapestről, 1000km-t tettünk meg. Kis emléktábla készül, leülünk vele egy útszéli karó mellé egy fénykép erejére. Apró ünnepség a nagy táv végett, egy cédrusfenyő alatt. Az út mellett lévő tanyáról kisteherautón hajt ki egy apuka a fiával. Olyan vidáman integetnek, mintha tudnák, miért álltunk meg egy pillanatra.
Forlíig az út majdnem olyan monoton, mint a Mestre utáni szakasz. Most azonban nem esik olyan rosszul. Tudjuk, hogy az igazi kihívás csak ez után jön. Mindjárt jönnek ugyanis a hegyek! :) Bringás öreg hajt velünk szembe, intünk neki, és dudálunk, hirtelen kiszakad a mereven előrebemulásból, felénk fordul, int és mosolyog. 2 másodperc az egész, mégis vidámabban tekerünk tovább tőle mind a hárman. Roland lemarad. Nem értem, mi lehet a baj. Baj nincs, viszont van egy barack a kezében. :)
Forlí olyan város, mint Ravenna, csak épp a sok székesegyház, tér, és emlékmű hiányzik belőle. Legalábbis az útról nem látni őket. Egy benzinkútnál megállunk vizet venni, természetesen sehol sincs egy lélek se. Sebaj, azért egy-egy sárga gyík mehet a fák közé. Székek vannak leláncolva a kútnál, kéretik magukat, hogy beléjük terpeszkedjünk. A kútpereme is kéreti magát, hogy rátegyem a fényképezőgépet, így állványnak használjam egy remek képhez. Megyünk tovább, Forlí végén találunk egy nyitott kis boltot. Kérünk vizet, az eladó figura nem érti először. Bubisat, meg nem bubisat akar adni, aztán a két üres üvegből, meg abból, hogy bőszen mutogatok a csap felé, rájön. Ad kedvesen... Ha már itt vagyunk, és ha már ilyen rendes a fószer, sőt, ha már egy bazinagy hegység vár ránk ma, toljunk be valami izom-tiborságot itt. Nézelődünk, de csak kekszek vannak, azok is 3-4 ojróért. De nicsak, jégkrém! Választok: Maxicono Grande (olyan, mint itt a Cornetto), jól hangzik a neve, kérünk kettőt, egy darab 1.50, a kettő az annyi, mint 2 ojró. Remek, már megint ezek a suttyó lopós szemét olaszok. :) Hát igen, elengedett a vizes barátunk 1 egész Eurót. Ezek az olaszok! :D Mosolyogva harapjuk a kisbolt előtti asztalnál ülve a fagyit. Nem is annak a megspórolt 250 Forintnak örülök, hanem, hogy ilyen rendes figurák is vannak, mint ez a fazon odabent. Tök jó! :) A fagyicímkén egy biciklista figyel, épp felfelé teker. Körbetépjük, és eltesszük, jól fel lesz ragasztva a bukóra a többi matrica mellé. :) "Appenninek előtt".
Elhagyjuk Forlí városát, nekivágunk a hegyeknek, az út lankás, még lefele is van benne, mert nem a völgy legaljában megy, hanem kicsit az oldalában, és lemegy a falvakba néha. Egyre meredekebb lesz, néhol egész nagy kanyarokat ír le a domborzat mentén. A táj is változik. Ha le kéne írnom, olyan, mint a Gödörállás c. remek tájfutó terep otthon Magyarországon, csak itt minden százszor nagyobb. A kupacok hegyek, a mélyedések völgyek, és a növényzet, az ugyanaz, csak a borókás itt több 10m magasra nőtt. :)
Lesz majd egy szerpentin is, amiről nem tudjuk, hogy innen nézve végig lejt-e, vagy az eleje nekünk emelkedik, mert a térképről ezt nem lehet leolvasni. Én azt tartom logikusnak, hogy emelkedik is, hiszen a térkép szerint az utunk egy patak mellett megy, aztán a pataknak vége lesz, ott jön majd a szerpentin, illetve a gerinc, kiolvashatatlanul egymás mellett a térképen, majd a túloldalt ugyanígy beér az út egy másik patak mellé. Ha tehát szerpentinen visz az utunk, méghozzá felfelé, akkor az igen meredek lesz, vagyis valószínű kemény szakasz elé nézünk.
Szóval a szerpentin előtt egy szép helyen meg kéne állni kajálni. Találunk is egy gyönyörű helyet, egy kis pihenőt az út szélén, körben gyönyörű kilátással. Látni az utat, a völgyet, ahogy szemközt egy kis faluba hajt be az országutunk, és persze előre végeláthatatlan hegyek, gerincek keresztbe kasul. Talán a legtávolabbi a miénk, azon bukik át az út a Passo del Muraglione hágón. Kis asztalt építünk magunknak egy itt heverő raklapból, Roland instant levest készít a spirituszfőzőn, én a gázon megfőzőm az utolsó két adag otthontól hozott instant paprikás csirke ízű tésztámat. Jól jön majd a sok szénhidrát az emelkedőn, lesz mit elégetni a belső motornak. Na és persze nem kell továbbcipelnem (csak a felét :P ). Készítünk néhány fényképet a Pazar ebédről. Egyszerűen gyönyörű ez a táj, nem tudunk betelni vele. Végre igazi hegyek közt karikázunk! És a java még csak most jön majd. Kelet felöl (ahonnan jöttünk), furcsa, és nem túl bizalomgerjesztő, sötét felhők közelednek. De az autók szárazon érkeznek a kanyarba. Hát jó, akkor nem esik arra. Azért csak induljunk el, tanácsolom. Ha átérünk a hágón, oda nem hiszem, hogy utánunk jönnek ezek a felhők. Legurulunk az alattunk lévő faluba, ahol tangóharmonika szól, marha jó átsuhanni rajta, az emberek megnéznek minket... Akkor még nem értettem, miért. A terep egyre meredekebb lesz. Eufórikus hangulat lesz úrrá rajtunk.
Meséltem már, hogy Roland elég vallásos ember. Lefényképezem egy cédrusfákkal díszített kanyarban hajtva, majd mikor újra utolérem így szólok Hozzá: Csináltam egy képet Rólatok. Persze értetlenül néz rám, mire elárulom, hogy a „Rólatok” Ő és II. János Pál pápa. Roland ugyanis kirakta a fényképét a matracára maga mögé. Neki ez egy zarándokút a pápa sírjához. Előrehajt, fényképeket készít, bevár. A kanyarokban, és az emelkedők tetején így fényképezzük egymást a gyönyörű tájban. A tájban, ami feltölt minket. Ilyen helyen élmény biciklizni. Még akkor is, ha emelkedik, és még akkor is, ha tökig vagyunk rakva cuccokkal. Végül megérkezünk a már inkább kíváncsian, mint félve várt szerpentinhez. Jól sejtettem, fel kell hajtanunk egy gerincre. Iszonyat kaptató, meredek, sok-sok ívet leíró. Izzadunk mint a ló, csorog rólunk... Roland előrehajt, jobban is bírja, meg nagyobb is a kereke, 28-as. Meg le is akar fényképezni felülről. Sikerült is. :) Az egyik kanyarban kék Suzuki hajt szembe, otthon sok-sok ilyen autó megy a magyar utakon. És valóban, ahogy közelebb ér, látom, hogy magyar a rendszáma, intek, de olyan gyorsan elmegyünk egymás mellett, hogy szinte biztos, hogy nem vettek észre. De ez most kit érdekel, itt ez a csodálatos emelkedő, fel akarok érni a tetejére. Már azt hisszük vége a hatalmas felfelének, amikor egy lejtősebb rész után jön még egy kisebb kaptató. Végül egy tábla: 907m. Fent vagyunk a hágóban, széthajtva, megizzadva, totál eufórikus hangulatban, nagyon boldogan. A tengerszintről feljöttünk ilyen magasra! Bringával, sok-sok cuccal... (115kg-115kg vagyunk kb. a cuccokkal, bringával együtt) Ezt le kellett fotózni! Hatalmas a kép, ahogy támasztjuk a táblát, ami tele van matricákkal, különböző motoros bandák emblémáival. Minket nem hajtott motor, saját erőnkből jöttünk fel. Hágósört, ezt meg kell ünnepelni! 3.50, de nem baj, ezt most nem számít! Még a nap is kisüt. Fénykép készül, felejthetetlen pillanat... Nem is próbálom leírni, úgyis lehetetlen... Fent voltunk az Appenninek tetején!!! Mondhatni átkeltünk. Míg Roland bemegy vízért, szóba elegyedek egy fiatalabb, és egy idősebb nővel, elmeséltem honnan, hová megyünk, meséli a fiatal, hogy volt tavaly Budapesten, és Bellissimo. Hát ami azt illeti, ez is az! Nem is gondolunk rá, de ezután jön csak a jutalomjáték! A lefelé, na és a kilátás a nyugati oldalra. Mikor megláttuk, azonnal megálltunk kicsit csodálni. Eszembe jutnak azok a sorok, amit egyszer valaki az Ahogy Érzed portálon megjelent hegymászós cikkemre reagálva írt:
"A hegyen az ember még tudja, hogy mi az fázni, mi az a meleg, mi az a szél, mi az az éhség, mi az a szomjúság, mi az, hogy elfáradni, zihálni, küzdeni - és amikor ezeken a testi-lelki beavatási szertartásokon végigmegy, akkor más lesz a világ. Lehet, hogy ugyanazt a tájat nézem, mint aki felvonóval érkezett, de biztos, hogy nem ugyanazt látom." Ide ugyan nem lehet feljönni felvonóval, de biztos, hogy se autós, se motoros nem érezheti ezt senki, amit mi most, ezt a tájat elnézve. Hegyek, dombok, ameddig a szem ellát. A távolban már biztos, hogy Toscana dombja sejlenek, és valahol köztük ott pihen Firenze. Közvetlen a következő gerincen pedig az országút kanyarog, ki-ki tűnik néhány ív közepe az erdőből. Naphosszat elnézném. Ha tízszer az életben meg lehetne állítani az időt, el lehetne tenni az éppen átélt érzést, akár egy fényképet, csak úgy zsebre lehetne vágni, hát én ott, akkor ellőttem volna az egyik ilyen lehetőséget. Már rég feladtam, hogy ép ésszel felfogjam, mit is csinálunk tulajdonképpen, és akkor továbbra is ilyen élmények érnek. Az egész meseszerű. Ha valaki azt mondja nekem egy éve, hogy itt fogok állni az Appenninek egyik hágóján, 907m-en, több mint 1000km után, úgy, hogy Budapesttől végig csak karikáztunk, úgy, hogy az úti célunk nem más, mint Róma, az örök város… Hát minimum lehülyéztem volna. Az ember csak akkor jön rá, mire képes, ha kipróbálja magát. Hányszor hallom, hogy „Nem, nem, én erre nem vagyok képes!” Honnan tudhatja valaki, addig, amíg nem próbálta? Ilyen élmények után tényleg hiszek benne, hogy az ember szinte bármire képes, ha van benne elég szenvedély, kitartás, és küzdeni akarás.
Lefelé megfogadjuk, hogy nem megyünk 40-nél gyorsabban. Lassan járj taktika. :) Most jó, hogy új fékpofákat is tetettem fel. Csinálok egy rövid videót, ahogy lefelé száguldok, és közben magamból kikelve önkívületi örömmámorban ordítom, hogy megvolt az Appenninek... Vagy valami ilyesmit, már nem is tudom. Csodálatos a táj... Hátranézek a nagy hegygerincre, az egyik hágón átfolyik egy kis felhő, de ennyi. Itt kék az ég, vidám bárányfelhők borítják csak. Csinálok egy fényképet a nyergen átbújó felhőről, előtérben egy 180 fokos kanyarral az útban. Rolandról is készítek néhány képet, ahogyan száguld a kanyarokban. Lejjebb érve lankásabb lesz a terep, de persze még mindig lejt. Toscana-ba érkeztünk! Gurulunk le Firenzébe. Sok van még hátra, hiába lefelé, elfáradunk. Az emelkedő kiszívott minket. Meg hát a sör is... Ilyenkor egy is megárt. Az út szélén motorosok. Folyó mellett hajtunk. Kezdek nagyon elfáradni.
Firenze 16km... úgy döntünk, ma már nem megyünk be a városba, sok volt mára az élmény, ezt is be kell osztani, nem tud akármennyit befogadni az ember belőle egy nap. És így még tudunk világosban szálláshelyet keresni. Lekanyarodunk egy pajtánál a főútról. Persze a pajta nem megfelelő, így bekeveredünk egy Rosano nevű faluba, átmegyünk az Arno folyó túlpartjára, ott keresgéltünk helyet, de nem nagyon találtunk. Én már nagyon a végét járom. Rosszul esik minden letekert méter, ráadásul emelkedők is vannak, és bejátszik az is, hogy nem irányba megyünk, céltudatosan valami felé (Róma felé!!!). Lehet, hogyha itt felmegyünk, vissza kell majd jönni, tök feleslegesen húzok fel száz kilót a hegyre. Ilyenek járnak a fáradt fejemben, miközben keressük az esti alvóhelyet. Végül visszamegyünk egy olyan helyre, amit már előzőleg megtaláltunk, csak a "ha nem lesz jobb, visszajövünk ide" kategóriába soroltuk. Tényleg nem valami bizalomgerjesztő, egy meredély oldalában kis sík rész, bádogkunyhó, és mini víztározó az öntözéshez, mellette nádas. Szemben tipikus toscanai hegyoldal, szőlős, stb... A nádat fújja a szél, félek, hogy rossz idő lesz, netán esni is fog.
Roland megpirítja a maradék egybesonkánkat (még San Daniele-ben vettük), megesszük kenyérrel-vajjal, kevés puhasajttal, iszunk hozzá cukor nélküli citromos teát. Naplóírás, leves, ilyesmi elmarad. Épp még csak szürkül, mikor már hálózsákban vagyunk. Elalszunk hamar. Már sötét van, mikor egyszer csak azt érzem, hogy valami nehéz rámdől. Áááá, Bicicletta, kiálltok fel olaszul álmomból, eldőlt mind a két bicikli, a sajátom rám. Nem kéne annyira félteni, hogy leláncolom, és még alá is fekszem.

Tizedik nap

Reggel gyönyörű, tiszta kék ég alatt ébredünk, szemben egy szőlővel beültetett domboldal figyel, tipikus toscanai táj. Kár volt tegnap este a rossz időtől tartani, nincs eső, viszont vár ránk Firenze! A mellettünk lévő mini-víztározó vizének segítségével Roland egész komoly mosakodást csap, én még kómás vagyok ehhez, csak az arcomat mosom meg gyorsan. Mivel reggelinek való nincs nálunk, ezért nem sokat időzünk szálláshelyünkön, legurulunk Rosanoba, kihajtunk a főútra.
Az első kisvárosban találunk egy élelmiszerboltot, Roland megy be, én pedig helyet foglalok egy orvosi rendelő előtt. Falnak dőlök, zenét hallgatok, nézem a kerékpárokat. Csodálatosak. Több mint 1100km-re repítettek az otthonomtól. Vagyis mi repítettük őket, de ez már mindegy… Roland hatalmas szatyor kajával tér vissza, a szokásoson túl most vett tésztát, cukrot, kakaóport, és citromot is. Egy közeli padcsoporthoz telepedünk le, szemben öregek beszélgetnek, mikor felállnak, jó étvágyat, és jó utat kívánnak olaszul. Előbbi biztos, hogy megvan, a megszokott kitűnő étvággyal esszük a reggelit. A kakaót immár egy bögréből: kitaláltam, hogy ha Roland jobb kézzel fogja meg a fülénél a bögrémet, és én bal kézzel, akkor biztos, hogy mindig az ellentétes széleinél iszunk belőle. Ez több okból is praktikus, először is nem kell két bögrét eldzsuvázni, másodszor pedig Rolandnak nem kell többször töltenie, és kutyulni a kis bögréjében, az én 7dl-es acélbögrémben majdnem belefér egyszeri töltéssel a reggeli 1l tej. A mellettünk lévő lakóházba postás viszi a leveleket. Hirtelen támadt ötletemre Roland odalép hozzá, s megkérdezi, hogy nem adhatna-e fel egy képeslapot nála. A művelet sikerrel végződik, aminek Roland nagyon megörül, mert így nem firenzés pecsét kerül majd a Ravennában megírt képeslapra. Evés után még ejtőzünk egy kicsit, Roland eltűnik valahová, ami először fel sem tűnik, de aztán egyre jobban kezd zavarni, hogy nincs sehol a társam már 10-15 perce. Vagy nem figyeltem mikor mondta, vagy nem mondta, hová megy. A lényeg a lényeg, nincs sehol, én meg itt ülök egyedül egy padon Olaszország kellős közepén. Gondolkodom, hová, s mi végett tűnhetett el ennyi időre, de fogalmam sincs. Körülnézek, elsétálok arra, amerre látni véltem elindulni. Egy kisebb folyó nyomul a medrében a házak mögött, egész közel a reggeliző helyünkhőz. Végül csak előkerül a társ, persze a megoldás pofon egyszerű volt, szólította őt a természet, és hát a barna hang hívásának muszáj ugye engedelmeskedni, viszont azt nem lehet akárhol, ezért Roland elindult a folyó mentén felfelé, ahol viszont nem talált megfelelő helyet, így a hosszas keresgélés után végül be kellett kéretkeznie valahová.
Na, de most már elég volt az időzésből, irány Firenze, Mediciek, Ponte Vecchia, Arno, Dávid-szobor, Pitti-palota, dóm, és na és persze semmi tekerés, csak pihenés! (Már amennyire a városnézést lehet pihenésnek nevezni) 11 után érünk be a zsúfolt városba, autók mindenütt, szmog, és tömeg. A tervünk a következő: turistainformációt találni, térképet és matricát szerezni, letenni valahol a bringákat, és könnyen, gyalogosan megnézni a várost. Az egész persze nem megy olyan könnyen, mint vártuk. Először is undorító ez a sok autó, büdös van tőlük, ami nem túl kellemes. Ráadásul a nap is tűz, mi meg már „ünneplőben”, azaz nem biciklis szerkóban vagyunk, de még biciklin. A sok tábla között nem tudunk kiigazodni, hol balra, hol egyenest mutatják a turista információt. Úgy logikázunk, hogy a vasúti pályaudvar mellett biztos, hogy kell lennie egynek, azt megcélozzuk. Követjük a táblákat, de pályaudvart nem sikerül megtalálnunk, viszont teszünk egy hatalmas kört a városban, alagúton át, végig kb. kétszer 4 sávon, rengeteg autó között. Közben hatalmasat csappan a lelkesedésem és a jókedvem. Végül betévedünk szűkebb utcácskákba, ahol franciául útbaigazítanak minket, két utca vissza, majd balra, és csak végig egyenesen. Remek, hajtunk is, csak egyenest, egyenest, egész hosszan. Gyanús nekem ez az egész, most vagy átvertek minket ezek a srácok, vagy sikeresen körbekarikáztuk az előbb a pályaudvart. Hálisten kiderül, hogy az utóbbi, megérkezünk egy nagy térre, melynek oldalában ott figyel valami pályaudvarféle. Hamar megtaláljuk a turista információt, Roland kint marad a bringáknál, én pedig bemegyek várostérképekért, és matricáért. Előbbiket könnyedén meg is kapom, cserébe elárulom, hogy honnan, és hányan jöttünk (Kár hogy a „Mivel?” kérdés nem hangzik el!). Matricát reménytelen itt szerezni, az egész iroda nagyon hivatali kinézetű. Csoda, hogy nem kellett számot kérni a bejáratnál.
Most már csak a bringákat kell leraknunk valahová, és máris gyalogszerrel élvezhetjük Firenzét. Persze ez sem megy olyan könnyen, mint vártuk. Naivan elkezdjük végigjárni a bazilikákat, de egyik helyen nagyobb tömeg fogad, mint a másikon. Turisták mindenütt, mű az egész, kirakat minden, parókiát vagy plébánost sehol sem találunk. Sorra vesszük a nagyobbnál nagyobb templomokat, leülök a bringák mellé, amíg Roland körberohan egy háztömböt, hogy megtalálja a parókia ajtaját. Egy másik helyen csak úgy becsengetünk, szinte találomra egy kapun az éppen kiszemelt bazilika mellett. Persze nem nyitnak ajtót. Talán nem a város belsejében kéne próbálkoznunk. Kitalálok egy útvonalat, amin bejárhatjuk a maradék lehetőségeket. Nyugatnak karikázunk az Arno partján, még egy helyet megpróbálunk, de ott se járunk sikerrel. Viszont mókás fényképeket találunk egy kirakatban mindenféle híres emberekről. Egy közeli rendőrőrs előtt fiatal rendőr áll, megszólítjuk angolul, elmondjuk hogy honnan jöttünk, hová tartunk, s mi végett, megkérdezzük, hogy nem lehetne-e, hogy a bicikliket lerakjuk a rendőrségen. A főnökére hivatkozik, mire mi azonnal mondjuk, hogy rendben, akkor beszélünk a Boss-al. Erre a válasz: It’s not possible! :) Így utólag elég merész próbálkozás volt, de akkor egy lehetőségnek tűnt. Mindenesetre a rendőrünk még ajánl egy közeli parkolóházat, oda is behajtunk, de nem tűnik túl bizalomgerjesztő ötletnek leláncolni a gépeket egy pakolóházban, ezért végül innen is továbbállunk. Áthajtunk az Arno túlpartjára, ahol végre visszaszól valaki egy kaputelefonban. Angolul nem sokat tud a női hang, de végül mégis kinyílik egy kapu. Egy átriumos kerten, és egy múzeum előterén át egy széles folyosóra jutunk, ahol letehetjük a bringákat. Egy családhoz csengettünk be, akik ebben az épületben laknak, és valamilyen rokonságban állnak a pappal. Az anyuka nagyon kedves, mosolygós nő, igaz, csak olaszul beszél, de a legnagyobbik fia beszél valamennyire angolul, Rajta keresztül elkommunikálunk, megértetjük magunkat. Persze ők is leakadnak azon, hogy nem hoztunk sátrat. Megbeszéljük, hogy este 7-re a bringákért jövünk. Kormánytáskáinkat egy pánt felcsatolásával oldaltáskává alakítjuk, újra átalakulunk gyalogos turistákká. A kapuból még visszarohanok a fényképezőgépemért, aztán végre leülünk kicsit a templom előtti lépcsőre, eszünk néhány falatot, majd nekivágunk a városnak, végre gyalog, nem kell vonszolnunk magunk alatt a dögnehéz kerékpárokat. A jól megrakott bicikli nem túl kényelmes közlekedési eszköz a turistákkal zsúfolt szűk utcákon. Nehezen gyorsul, és azt is hiába, mert úgyis rögtön meg kell állni, le kell lassítani, hogy a sok ember között elférjen a bringás. De most már gyalogosan vagyunk, így sokkal könnyebb. A térkép segítségével könnyedén átkeveredünk a Pitti-palotához, ahol rövid töprengés után úgy döntünk, hogy nem megyünk be, azaz nem álljuk végig a kb. 100m-es sort. Nem azért álltunk meg Firenzében, hogy egy sorban állva vesztegeljünk, hanem, hogy megnézzük a várost. Találok a térképen egy utcácskát, ami közvetlen az Arno partjáig benyúlik, egész közel a Ponte Vecchio-hoz, ez az a híd, ami tele van építve lakásokkal. Emlékszem, kisgyerekoromban láttam róla egy fényképet, és hosszasan eltöprengtem rajta, hogy hogyan lehetséges ez, és persze főleg, hogy miért? Miért laknak az emberek egy hídon? Nem volt már máshol hely? Vagy nyomorukban költöztek oda? Az igazság persze nem fedi az én gyermekkori képzetemet, az „öreg hidat” ugyanis ősgyökeres aranyművesek lakják, akiknek már a nagyapjuk, sőt a nagyapjuk nagyapja is űzte ezt az ipart, árulta a drága portékát a földszinti boltban, és lakott az emeleten. A hídra érve elcsodálkozunk a rengeteg drága ékszeren, feldobom a témát iróniából, hogy venni kéne valami arany csecse-becsét. Persze valami apróság is annyiba kerülne, mint az egész utunk összes költsége. Mégis rengetegen vannak, akik itt vásárolnak, vesznek egy kis darab aranyat, hordják az ujjukon, a csuklójukon, a nyakukban, aztán elvesztik, vagy elteszik egy fiókba. Nem értjük a dolgot, miért lesz boldogabb egy ember az ilyen méregdrágán vett kis darab arany miatt. Kicsit öntelten nézünk magunkba, mi sokkal hasznosabbra költjük a pénzünk, egy ilyen út emléke örök életre szóló élmény, míg ez a sok cucc itt csak hideg, élettelen matéria marad, akármennyibe is kerülnek. Persze szokták mondani, hogy azért szép a világ, mert az emberek annyira különbözőek. És én örülök is annak, hogy különbözöm azoktól, akik itt vásárolnak. A végcél végül is ugyanaz: boldogság. Hogy az embernek mi jelenti ezt, az értékrend kérdése. Ha Neked nem árt vele, ne zavarjon! Szokta mondani anyukám, és én így is teszek, nem töröm tovább azon a kobakom, hogy mi értelme egy vagon pénzért egy darab pici, haszontalan, még használati tárgynak se nevezhető valamit vásárolnia. Inkább annak örülök, hogy mi ketten nem ilyenek vagyunk Rolanddal, hanem olyanok, akik kerékpárral jöttek el idáig, csupán a kaland, a kihívás, és az élmények végett.
Az Arno túlpartján, egy nagyobbacska tér sarkában múzeum figyel, hétfőn, azaz ma zárva, viszont itt áll előtte a híres Dávid-szobor. Ilyesmit illik lefényképezni, de nem akkor, amikor félig árnyékban van, félig pedig tűz rá a délutáni nap. Biztos, hogy nem sikerülne jól a kép, ezért inkább későbbre halasztom a fotózást. Ennek a halasztásnak a vége az lett, hogy firenzei tartózkodásunk alatt nem készítettem képet Dávidról. Néhány lépéssel odébb egy fazon fantasztikus gitárjátékával kápráztat el minket, és még nem kevés embert. Roland majdnem vesz egy CD-t a barátnőjének haza, annyira tetszik neki a gitárvirtuóz játéka. Úgy gyűjtöm magamhoz az emlékeket, mint más a szuvenírt ilyenkor, fogom a parányi zenegépem, és a diktafon funkciót kihasználva készítek egy kisebb felvételt. Azért nem viszem túlzásba, hisz ez valahol lopásnak számít, a figura itt árulja a CD-it, én meg felveszem amit játszik. Azért nem halok bele a lelkiismeret furdalásba, jól tudom, hogy a felvétel igazából élvezhetetlenül gány minőségű lesz, csupán egy hatalmasat fogunk mosolyogni rajta, mikor otthon egyszer-kétszer meghallgatjuk majd. Azt találjuk ki Rolanddal, hogy ideje újra szétválnunk kicsit, hagy menjen mindenki a maga útján, annyira még mi sem hasonlítunk, hogy minden percben ugyanazt akarjuk csinálni, vagy hogy mindenütt ugyanaz keltse fel az érdeklődésünket. Engem igazán annyira nem érdekelnek a műemlékek, az épületek, és a benne élt emberek története, ahhoz talán még túl fiatal vagyok, hogy az ilyesmikben való elmélyedés igazán lekösse a figyelmemet. Ezt talán majd nyugdíjas, koca-turista koromban. Talán sok-sok év múlva újra végigjárom majd Firenzét, bemegyek az összes múzeumba, és székesegyházba, elolvasom, mit írnak róluk az útikönyvet, és megcsodálok mindent, ami mellett most egy rövid szemlélődés után továbbsétálok. 6 órakor ugyanitt, egyeztetjük le a találkát egymással, sőt, kitaláljuk, hogy két-két sörrel térünk vissza ide este.
Újra tökéletesen szabadon megint csak a gyomrom után megyek, mint Ravennában tettem. Azért most annyira nem kapkodom el, tudván, hogy elég reménytelen lenne olcsó ABC-t találni itt a város közepén. Egy, a térkép alapján szimpatikusnak tűnő külsőbb kerület felé veszem az irányt, úgy, hogy közben minden bejelölt látnivalót érintek. Keskeny utcácskákon visz az utam, vagy épp egy hatalmas téren át, ahol rengeteg karikatúrista és festő készíti, és egyidőben árulja is műveit. Újabb turistainformációt keresek, mert annyira megtetszett a térkép, hogy akarok belőle még egy, szűz, gyűretlen példányt, amit otthon majd szépen kirakhatok a falra a többi ereklye mellé. Az egyik utcasarkon 1 Eurós boltot pillantok meg, ide be kell térnem! Otthon a 100 Forintos boltban egyszer vettem egy körömcsipeszt. Itt két és félszer annyiba kerül, cserébe viszont sokkal profibb, és még egy tartó is van a csomagban. Kitekersz Firenzébe, hogy vegyél magadnak?!? Normális vagy ember?! Hát persze… Ha már valami matériába kell ölnöm a pénzem, legyen 2in1: használati tárgy + emlék. Igaz, nem aranyból van, de legalább le tudom vele vágni a körmöm. A 10 nap alatt már igencsak megnőtt, és már kezd zavarni. Egy Netpointot is találok, megjegyzem magamnak a helyet a térképen, és egy óra internetezés árát: 3 Euro. Néhány sarokkal odébb másik Netpoint, diákoknak kedvezmény: 2 Euro / óra. Bemegyek, felmutatom a nemzetközi diákigazolványomat, a pult mögött álló lány azt mondja, rendben van. Ráadásul nyitva vannak éjfélig, ez remek! Ide visszajövök, sőt a barátomat is hozom, most már csak azt kéne tudnom, hová? - Mondom a lánynak, mire ő bejelöli a térképemen a helyet, ahol állunk. Mikor továbbmegyek az utcán, és kiérek egy térre, akkor látom, hogy két utcával délebbre rakta a pontot, mint ahol a bolt van. Csak el ne felejtsem! Angolul kérdezősködöm, merre találok szupermarketet, és hamar útba is igazítanak. Sikerül túlsétálnom a célponton 3 sarkot, de aztán helyre teszem magam. Vásárolok egy hatalmas üveg akciósan olcsó izotóniás italt, két Birra Moretti 0,66-os sört, darabját mindössze 0,70-ért, és két izomtibor csokipudingot. Milyen jó, hogy nálam van a kanálgépem! A térképen megkeresem a legközelebbi parkot, és már ott is vagyok a hatszög alakú téren, idős nénikék tartanak kutyasétáltatás közbeni találkozót, odébb fiatal suhancok bandáznak, minden pad foglalt. Fogom magam, és leülök a padkára, előkapom a kanalam és befalom a két pudingot, nagyot húzok az italomból, és csinálok egy csendéletet makróval a blokkról, a térképről és a vételezett finomságokról. A lényeg a sör ára: Itália közepén 200 Forint alatt 0,66l-os sört vételezni már-már művészet!
Lassan közeledik a 6 óra, ideje tehát visszafelé vennem az irányt a Dávid-szoborhoz. Természetesen egy alternatív útvonalat választok, olyan helyeket érintve, ahol még nem jártam. Az első parkban leülök egy szabad padra, és levágom a körmömet végre. Kiderül, hogy amit körömcsipesz tartó doboznak néztem, az valójában két körömreszelő lap. Azért így is megérte! Mindjárt jobb érzés rövid körmökkel. Most már csak fürödni kéne valahol, és teljes lenne a testi békesség.
Pont 6 óra lesz, mire visszaérek a megbeszélt találkozóhelyre, meglepően hamar megtalálom Rolandot a sok ember között. Ő nem talált sört sehol, de sebaj, mert nálam van két üveg, irány az Arno-part, kiülünk a Ponte Vecchio-val szomszédos híd mellé, lógatjuk a lábunkat, és sörözünk a napsütésben. A kilátás magáért beszél: Öreg-híd, Arno, Firenze, a távolban pedig Toscana dombjai, mindez a bárányfelhőkkel tarkított gyönyörű kék ég alatt… Mi kell még? Hát, ha nagyon telhetetlen akarnék lenni, azt mondanám, jobb lenne a hídpilléren ülni. :) Ezen a hídon ugyanis olyan a pillér, hogy a felső pereme egészen a híd tetejéig ér, az embernek, ha ki akar ülni rá, csak át kell lépnie egy kis beton korlátot. Csakhogy erre persze mások is rájöttek előttünk, így foglalt már mind a két pillér. Megsörözve, és Firenzétől feltöltődve visszatérünk a kerékpárjainkhoz, a kedves család immár 4 tagjával van jelen, megjelent két öcsike is, jótevőinket így már végképp meg illik örökíteni. Érdeklődően kérdezősködnek, ami abból áll, hogy az anyuka nekünk szegez egy néhány szótagú kérdést olaszul, ami aztán nagy nehezen lefordítódik a legnagyobb fiú által. Vizet kérünk a palackjainkba, ugyanis tésztát tervezünk főzni vacsorára, ahhoz pedig víz is kell. Míg Roland bemegy a mosdóba, én elbeszélgetek a sráccal, persze beszélne ő, de szegény kicsit hadilábon áll az angollal. Egy e-mail címet azért sikerül megtudni, megígérjük, hogy ha hazaértünk, írunk majd, és elküldjük a képet. És hogy hol fogunk megszállni?! Erre a kérdésre a választ még mi sem tudjuk, de ideje lenne megtudni. Állítólag a folyó ezen oldalán van egy kemping, valahol keletebbre. Valóban több arra a zöld terület, biztos találunk arrafelé egy elhagyatott részt, ahol meg tudunk aludni, vagy akár be tudunk lógni abba a kempingbe. Persze alvásról még nincs szó, csupán jó lenne meglelni még világosban azt a helyet, ahol majd aludni fogunk. Kempinget nem, de ilyen helyet találunk, a már említett irányban, egy nagyobb út mentén, domboldal tövében focipálya, mellette kis épület, mögötte tökéletes is lesz, nem lát oda senki, a túloldalt is csak egy parkoló van. Egyelőre letesszük magunkat a focipálya melletti padra, és nekilátunk vacsorát készíteni. Ilyenkor következne a mindennapi SMS haza, de ma úgy döntök elmarad, úgyis mindjárt megyünk a Netpointba e-mailt írni, és az akkuval sem árt takarékoskodni. Vacsi után célba is vesszük a térképen ponttal jelölt helyet, illetve a tőle két utcával odébb lévő Netpointot. Két utcával, de merre is?! Na mindegy, csak meg lesz az. Közben már ránksötétedett, kellemesen hűvös a levegő, és a turisták is elpucoltak az utcákról, legalábbis a nagyrészük. A folyó túlpartján kínai piac terül el a part mellett, Roland lefékez, egy fényképezőgép állványt pillant meg a falra kipakolva. Visszagurulunk, megnézzük, kipróbáljuk, patent, pont ilyenre van szüksége Rolandnak. Most már csak az a kérdés, mennyibe kerül? Roland már hatalmas alkudozásra készíti magát, amikor az árus kiböki, hogy 5 Euro. Ennyiért még én is vettem egyet.
A PC előtt ülve már rutinosabb vagyok, első dolgom, hogy átállítom a billentyűzetet magyarra. Ezzel jelentősen megkönnyítem a saját dolgom, Rolandnak viszont néha segíteni kell megtalálni az olasz billentyűzeten a magyar hosszú Ű-t, és hasonló szépségeket. Bár a karaktereim most már rendben vannak, a gépelés azonban mégse megy teljesen rendben. A bal kezemen lévő kis-, és gyűrűs ujjam még mindig zsibbad, nem érzem, mikor leütök egy billentyűt, és ez nagyon szokatlan. Ezt persze nem írom le, mert csak megijeszteném vele otthon a többieket, arra pedig nincs szükség. Mivel papíron úgyis lassabban írok, és mivel úgysem írtam rendes naplót már jó ideje, ezért arra gondoltam, hogy most leírom, mi is történt velem az előző naplóírásom óta. Ez egyben élménybeszámoló is lesz haza. Az írás nagyon feldob, hát még amit kaptam otthonról az előző e-mailezés óta. Egy iskolabeli cimborám például ezt írta a fórumjába, miután bevágtam oda a Ravennában írtakat: "fű, v****g, Árpád! az egész évfolyam, meg mindenki más drukkol neked (nektek), hogy sikerüljön teljesíteni a küldetést, remélem, igazán, hogy sikerrel jártok! Szakáll esküvőjéről nyomok hamarosan egy bejegyzést, de addig is köszönöm, hogy írtál és szurkolunk nektek ezerrel!!" Na, az ilyesmi nagyot tud dobni az ember kedvén. Elolvasva a barátnőm, és édesanyám hasonló bíztató szavait, legszívesebben felpattannék a bringára, és meg sem állnék Rómáig. A drótmadarak persze ott állnak a Netpointtal szemben, a szűk utca túloldalán összeláncolva, tökéletesen rájuk látunk a számítógépektől. Roland nem sokkal 11 után befejezi az írást, én amíg csak lehet írok, mert nagyon élvezem, megbeszéljük, hogy fél 1-kor találkozunk a Ponte Vecchio közepén, a szobornál. Éjfélkor az írástól megmámorosodva lépek ki a Netpointból. Annyira jól esett végre leírni, hazaírni, hogy valójában hogy is vagyok, és hogy hogyan telik az út. Az elmúlt napokban eszembe jutott, hogy még sohasem voltam ilyen sokáig távol otthonról, és úgy mosolyogtam, mikor anyukám is az egyik mailben pont ezt írta. Felpattanok a gépre, és tekergek egy jót a városban, 00:05-kor a hídon vagyok, de Roland sehol. Elkarikázok a világ 3. legnagyobb székesegyházához, a Firenzei Dómhoz. Csodálatos látvány. Épp készülök lefényképezni, mikor valaki megszólít angolul. Egy fiatal srác azt kérdezi, honnan jöttem. Válaszolok neki: Hungary, Budapest. Felteszem én is a kérdést, hirtelen nincs jobb ötletem. Ő Lengyelországból jött. Illetve jöttek, mert közben megjelent a cimborája is. Kezd gyanús lenne a dolog, nem értem, miért szólítottak le csak úgy. Lábam között egy bicikli tökig megrakva, felteszem hát a kérdést, netán Ti is bringával jöttetek?! A válaszra azonnal leesik az állam: igen, természetesen, kerékpárral nyomulnak ők is! Egyből leesik az egész szitu: azért szólított le Brian és Will, mert a magukhoz hasonló őrült bringatúrást látták meg bennem. Hatalmas élménycsere következik angolul, meséljük egymásnak a megtett kilométerek, az elázásokat, hágókat, szóval a sok-sok kalandot. Végre van, aki érti is. Annyian bolondnak néztek már minket, megpróbáltak lebeszélni az ilyen útról, és akkor most itt ez a két srác, akik ugyanezt csinálják. Hát mégsem vagyunk egyedül. Vannak még hozzánk hasonló őrültek! Ez a tudat felettébb jó érzéssel tölt el. Egy hónapja vannak úton, 2200km-t jöttek Lengyelországból idáig. Franciaországba tartanak. Hogy mit keresnek akkor Firenzében, azt nem tudom, mindenesetre nagyon örülök Nekik. Irtó jó beszélgetni a két arccal, és látszik rajtuk, hogy ők is örülnek a találkozásnak. Azon azért még ők is leakadnak, hogy nem hoztunk magunkkal sátrat. Ők kempingekben sátraznak, vagy diákszállóban szállnak meg. Így azért tényleg könnyebb. Na és persze jóval drágább. Jó nekünk az az Open Sky Hotel, így legalább még kalandosabb. Megmutatom nekik a térképemen az ABC-t, ahol délután olyan olcsón vásároltam, felajánlom, hogy reggelizzünk együtt, belemennek. Megbeszéljük, hogy reggel 8-kor találkozunk a boltnál, vásárlás után pedig átmegyünk reggelizni ugyanabba a parkba, ahová én is leültem megenni a pudingokat. Remek lesz! :) Mit fog szólni Roland, ha elmesélem…
Sajnos már indulnom kell, szét kell válnunk mára a srácoktól, 2 perc múlva fél 1, találkoznom kell Rolanddal. Gyorsan elbúcsúzunk, én pedig teli szívvel, és nagyon izgatottan hajtok egyenest a Ponte Vecchio-hoz, olyan gyorsan karikázok, hogy alig bírom kikerülni a gyalogosokat a széles sétálóutcán. Fent a híd tetején nem látom Rolandot, tekergek körbe-körbe, kiállok a nyeregből, s nyújtózkodva keresem a sötétben a társam. Hiába, mert nem lelem. Mit néz ez a sok ember?! Nem láttak még felmálházott biciklistát, aki a cimboráját keresi? Dudálok kettőt, hátha meghallja Roland. Hasonlóan vidám dudaszó a válasz, ez csak ő lehet. Most meg nevetnek, ez kész… De hadd nevessenek, legalább jól érzik magukat. És most már én is, mert megpillantom Rolandot nem messze a híd közepétől. Ül a padkán, és naplót ír. Azonnal nekikezdek a nagy találkozás elmesélésének, hamar úgy döntünk, hogy uzsgyi vissza a srácokhoz, hátha ott találjuk még őket. Ekkor érdekes dolog történik. Épp gurulunk le a hídról, mikor szembejön egy néhány fős hölgytársaság. Mikor elhaladnak mellettünk, az egyik lány Roland fenekére csap. Ezen leakadunk… Én először el sem akarom hinni, mert nem láttam a saját szememmel. De Roland miért találna ki ilyet? És különben is, nem tud így színészkedni, látszik rajta, hogy meg van lepődve. Hát ilyenek az olasz nők… Mi mehet itt, ha már a nők csapkodnak a férfiak fenekére, atyaúristen! Inkább bele se merünk gondolni, mindkettőnknek van barátnője, így a dolog teljesen tárgytalan, na és most különben is meg kell találnunk újra az „Another Crazy Bikers” barátainkat. Már csak így szólítottuk egymást a 20 perces beszélgetés végén. :) Közben nagyon megbántam, hogy se egy e-mail címet nem kértem Tőlük, se egy közös fényképet nem készítettünk. A dómnál nem találjuk a két bringás ismerőst, hiába kiáltozunk, karikázzuk körbe a környéket. De legalább most le tudom fényképezni a dómot. Remek éjszakai képet készítek hatodik próbálkozásra.
Későre jár, ideje nyugovóra térni, sok lesz ennyi élmény a nap végére. A szálláshelyre menet még megállunk vizet tölteni a palackjainkba az öreg híd közepén a kútnál. Ekkor odalép hozzám egy társaság, 3 csaj, és egy srác: fényképezzem le őket. Remek, elkészül a kép, mikor Roland előáll az ötlettel, hogy akkor már fényképezzenek le ők is minket viszont. Az első kép nem sikerül, sötét, és csak a két kerékpár két-két kerekén lévő fényvisszaverő sáv világít rajta. Átállunk a túloldalra, hátha onnan jobb. Ekkor az a lány, aki a fényképezőt fogja, mellénk tessékeli a másik két barátnőjét, hogy ők is álljanak a képbe. Hát ez már tényleg nagyon kész, ilyeneket én csináltam régen heccből, de hogy a lányok maguktól fényképezkedjenek velünk… Mondjuk a fenékcsapkodás után már semmin nem kéne meglepődnünk. És ezek a nők, pff... Hát, inkább nem nyilatkozom! :) Életemben nem láttam ilyen nőket. Na, nem, egyáltalán nem tetszettek, nem azért. Mondjuk, hogy életemben nem láttam ilyen nőket, se mentalitásra, se kinézetre. Csúnyát persze akkor sem írunk nőkről (Meg különben se bántottak… :D :P), inkább kerekezzünk tovább, mert ez már tényleg sok lesz egy napra, ideje lefeküdni. Sötét, csendes utcákon gurulunk, próbáljuk feldolgozni az elmúlt órában történteket. Ám az élet tovább folyik, újabb lányok jönnek szembe, és mit tesz isten, egyikőjük megint rácsap Roland fenekére… Ez már sok! Úgy nevetünk, hogy egy kívülálló azt hihetné, bedrogoztunk. Sürgősen el kell húznunk innen, mert ha még pár napot maradunk, kikezdenek velünk a helyi női erők, ezt nem lehet bírni. Roland egyszerűen leborul a bringájáról a padkára, és a tenyerébe temeti az arcát. Otthon nem szoktuk az ilyet, Budapesten már az is szemtelenség számba megy, ha jobban megnéz az ember egy csinosan felöltözött nőt. (Na de akkor miért öltözik ki úgy?!? - Fene se érti a nőket…) Lecuccolunk a ház mögött a kemény betonra, a hálózsákból még beszélgetünk keveset a hihetetlen történtekről, de aztán egyöntetűen arra a véleményre jutunk, hogy nem nekünk valók ezek a "nagy vadak". Iszonyat kemény a beton a polifoam ellenére is. Többször felébredek arra, hogy úgy elfeküdtem a bal térdemet, hogy minden apró mozdulatra szúró fájdalmat érzek benne. Ilyenkor nagyon óvatosan más pozícióba kell fordulnom, hogy lassan elmúljon a fájdalom, és tovább tudjak aludni. Ráadásul ki kell engednem hajnalban a sárga gyíkot, kibújok a meleg hálózsákból a kinti hidegbe, sietve elvégzem a dolgom, de késő, taknyos leszek. Zsepink pedig nincsen. Remek helyzet! Mindezek ellenére azért jól alszom, bizonyára, mert piszok fáradt vagyok. Holnap még egy kicsit maradunk Firenzében, kora délelőtt bemegyünk azokra a helyekre, ahová ma nem tudtunk a tömeg miatt, aztán irány tovább.

Tizenegyedik nap

"Úgy vagyok Firenzével, hogy tele. Akár indulhatnánk is tovább, mert hiába maradnánk itt, nem lennék képes újabb élmények befogadására. Mondjuk máshol is hasonlók várnak ránk…"
"Reggel 8 helyett 10-kor keltünk. Ennyit a találkáról a srácokkal. Elmosogattuk az edényeket, amiket tegnap víz híján nem sikerült a vacsi után, majd a már tegnap megjárt élelmiszerbolthoz gurultunk. Most én mentem be, és Roland hallgatta a zenét odakint. Nagyon tetszettek neki a számok. Én pedig vettem egy nagy cipó kenyeret, néhány zsömlét, kétféle felvágottat, Brie sajtot, vajat, 4db 27 centes izomtibor csokipudingot, két ásványvizet, egy citromot, és egy 79 centes két literes Icetea-t. Az egész volt 13,85. Egy hatalmas szatyor telis-tele kajával. (A szatyor 3 cent volt.) A boltban érdekes dolgot vettem észre. Bizonyos vásárlók vonalkód olvasót visznek magukkal az üzletbe, és mindent lehúznak maguknak. A pénztáros csak ezt a vonalkód olvasót olvassa ki. És akkor ezek az olaszok lopnak… A bolt után a parkba mentünk, ahol ketten köszöntek ránk: Brian és Will!!! Újabb lelkes beszélgetés vette kezdetét, most már négyesben. Jól megnéztük egymás bringáját, Rolandnak nagyon tetszett Brian (vagy Will, nem tudom, melyik-melyik…) utánfutója. 8 szögből lefotózta, leírta a gyártó webcímét, és ment is vele egy kört. E-mail és rendes címet cseréltünk, megnéztük egymás útvonalát, megmutattam a Magyarország bringástérképemen hazánkat és a fővárost, kis történelmet is belekevertem, elmondtam Trianont, hogy azért 2 milliós a főváros egy 10 milliós országban, meg hogy ez az egyetlen ország, ami önmagával határos. Ez a rész nagyon tetszett a srácnak. Meséltünk egymásnak az eséseinkről, elmesélték, hogy Amszterdamban elveszett a reptéren a bringájuk, és emiatt két szörnyű napot vesztegeltek. Kiderült, hogy az egyik srác származása csak a lengyel, amúgy amerikaiak, és ezért indultak Lengyelországból az európai körútjukra. Szóval sok mindent meséltünk egymásnak és tök jó érzés volt, hogy sorstársakra akadtunk a nagyvilágban. Úgy röhögtek ők is, mikor az önkioldós fényképnél elrikkantottam magam, hogy Crazy Bikers Meeting. És amikor elbúcsúztunk, lehetett érezni, hogy mind a két fél igazán szívből mondja, hogy 'Nice to meet You!', ill. hogy 'Have a nice Trip!' Ők megértették, tudták, hogy mit csinálunk, és miért, ahogy ugyanezt mi is tudtuk Róluk. Annyi mindenki értetlenkedett, és hitetlenkedett, mikor meghallotta, hogy mire készülünk Rolanddal. De Ők pontosan tudták, és átérezték, és ez baromi jó érzés volt. Jó lesz majd velük otthonról e-mailezni, nagyon jó! Miután elbúcsúztunk tőlük, hatalmas lakomát csaptunk. A maradék kenyérféléből szendvicseket csináltunk, és még így is maradt felvágott, sajt, és vaj. A Brie sajt címkéjét eltettem, fel lesz ragasztva a sisakra. :) Kaja után áttekertünk a bazilikához, ahol ismét hatalmas turistatömeg volt. A belépő 6 Euro volt, és 100m-es sor állt a bejáratnál. Találtam matricást is, megvan a Firenze matrica is a kupakra! :) "Caricature in 3 minutes" - volt felírva mindenhová a bazilika mellett egy árnyékos soron. Egy fekete fazon háromszor is rámkiáltott, hogy „You!”, de én mondtam, hogy "No, thanks". Az én fejem így is túlságosan olyan, amilyen… :)
Áttekertünk a Pitti palotához, de útközben megálltunk a Ponte Vecchio mellett lévő hídon. Most szabad volt a pillér, készültek a kiülős képek a háttérben a híres híddal. Kipróbáltam a tegnap 5 Euroért vételezett állványt is, nagyon frankó, asszem megtartom. A Pitti palotánál hasonló sor állt, így arról is lemondtunk. Elmentem 60 centért WC-zni, olyan jólesett szappannal megmosakodni, hogy nagyon. A többiről nem is beszélve.
Ezután elmentünk a kedves családhoz, de az illető aki bevitt volna minket a múzeumba vagy a templomba (nem vágtuk le az olasz szövegből, hova), épp misét tartott. Kijött az ajtó elé egy kedves, csinos asszony és egy leányka, totál szívélyesen és totál olaszul közölték a helyzetet, mi felfogtuk, megköszöntük a fáradtságukat, majd továbbálltunk. Egészen a pár száz méterre lévő szökőkutas térig jutottunk, ahol letámasztottuk a bringákat, és én elrohantam hideg sörért. Találtam is tegnapi Birra Morettiből kettőt, igaz most darabját nem 0,70-ért, hanem 1,80-ért, de legalább jó hideg volt. Fényképezkedtünk, söröztünk, és most itt vagyok a tér előtti bazilikában, naplót írok. Bejövet az őr megállított, és megkérdezte: "Telephone off?", majd bólogatásomra még hozzátette, hogy "No Photo!" :) Most kicsit abbahagyom, és átadom magam a csendnek.”
Így irogatok, mert jólesik. Jó leírni, mi minden történt velünk. Valahogy úgy érzem, mintha kicsit elraknám magamban a dolgokat, hogyha leírom őket. És erre szükség is van, hogy elférjen mindaz, ami még csak most jön! :) Olyan közel vagyunk már Rómához, hogy félek is belegondolni. Ha a megtett utat nézem, nagyon közel. Ha viszont a hátralévő pár száz kilométert nézem, akkor még mindig messze. Így van ez. Hiába tettünk meg több, mint 1100km-t, azért még sok van hátra. Ha belegondolok, hogy első két nap megtettünk annyit, amennyi még hátra van… Ha így gondolkodom, akkor már csak két nap. De milyen két nap?! Nem bírnék megint annyit tekerni. Vagyis… Biztos bírnék, de most valahogy nem vágyom megint annyit küzdeni. Rolanddal azt találtuk ki, hogy Siena felé nem a völgyben megyünk ahol az autópálya is, amerre valószínűleg lájtosabb, viszont talán unalmasabb is az út, hanem egy másfelé, át a hegyeken. Arra minden bizonnyal kicsit több lesz a szint, de hát kit érdekel, tegnap reggel óta nem tekertünk érdemben egy métert sem, bírni fogjuk. Így nagyobb a kihívás, és persze biztosan szebb tájakon is fogunk biciklizni. Toscana valóban gyönyörű, és hogy többet láthassunk belőle, az igazán megér egy-két kisebb hágót.
A kis téren érdekes zene szól. Még életemben nem hallottam ilyesfajta zenét. Tetszik. Élvezem a pillanatot. Csak ülök, iszogatom a Moretti sört, leírok néhány sort a naplómba, aztán újra csak nézelődöm, átadom magam a percnek. Szeretem az ilyet. Mikor nem csinál az ember semmit, csak egyszerűen boldog. Érdekes, hogy ehhez idáig kellett bringával jönnöm. Hiába, furcsa az ember. Gondolkodom az elmúlt napokon, és azon, hogy vajon még mi vár ránk az elkövetkezendő néhányban. Közben észre sem veszem, de mosolygok. Biztos hülyének néznek a szökőkútnál ülő figurák. Ámbár biztos levágták, mi a helyzet, látják a bicikliket, a sok cuccot felpakolva. Ők is söröznek, vidáman beszélgetnek. Ez már biztos a bemelegítés az esti partira. Ahogy telik a délután, egyre jobban kezd kialakulni valami sajátos kis hangulata a térnek. Szól a zene, jönnek-mennek az emberek. Este biztos, hogy lesz itt valami buli, élőzene, vagy ilyesmi. De akkor mi már hol leszünk… :)
Azon gondolkodom, hogy hogyan kerültem ide. Tavaly nyár elején még eszembe se jutott biciklire ülni. Ott állt a padlásfeljáróban az ősrégi mountain bike-om a méteres porban, és senki nem nyúlt hozzá már évek óta. Most meg itt ülök egy kis téren Firenzében. Van bukósisakom, bringáskesztyűm, és persze egy tökig felmálházott kerékpárom, amivel idáig jöttem. Igazi bicajos vagyok!? Azt hiszem… Ez jó érzés, mert nemrég még egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ezt elmondhatom magamról. Ha megláttam volna magamat itt ülni másfél évvel ezelőtt, nagyot lepődtem volna. Csak Perőcsénybe akartunk menni. Senki nem ért rá, végül Orsival ketten maradtunk, és felvetette, hogy menjünk bringával. Nekem tetszett az ötlet, előkotortam a régi biciklit. Fantasztikus volt az út, végigmentünk a Duna parton, volt, hogy a gáton vitt a bringaút. Áttekertünk Vácon, majd fel a Börzsönybe. Királyréten megálltunk, Arany Fácánt csapoltak, kikészültünk, kifeküdtünk az útra. Átvágtunk egy földúton Diósjenő felé, majd fel a nyeregbe, át az egész Börzsönyön Királyháza felé. Emlékszem, majd szét szakadtam, kicsi volt nekem a bicikli, végig ki kellett állnom a nyeregből, úgy tekertem felfelé. De nem álltunk meg! Kőkemény volt, nagyon élveztem. Aztán lefelé az a suhanás… Videóra vettem a kis fényképezővel, ahogy száguldunk. Megtanítottam Orsit repülve biciklizni, a kormányt elengedve, kitárt kezekkel gurulni. Célba értünk, szuper volt, Perőcsényben a nagyszülők házánál csuda egy pár napot töltöttünk el. Hazafelé még kalandosabb útvonalon mentünk, aminek az lett a vége, hogy a csotrogány öreg gépemnek eltörött az első villája. Hiába forgattam a kormányt, a kerék nem akart úgy fordulni. Vonatra kellett szállnom, pedig élveztem volna még a bringázást. Otthon nem bírtam magammal, az ősök sehol, kisebb házibulit szerveztem, aztán másnap már a Mecsekbe autóztunk GG-vel. Ha lett volna nyitva Pécsett kerékpárüzlet azon a vasárnapon, bizony vettem volna magamnak egy új kerékpárt. De nem volt nyitva semmi, így a dolog váratott magára pár napot. Következő szerdán hoztam haza az új drótszamarat Tatabányáról, 110km-t tekertem egyedül, de talán azóta se élveztem annyira bicikliutat. Piszkosul elfáradtam, de másnap már a budai hegyekben tekeregtünk Orsival. A fogaskerekűn éppen megbüntettek minket 500 Forintra (A jegy kettőnknek és a két biciklinek 600 Forint lett volna), mikor az egyik tankörpajtásom felcsörgetett, hogy nincs-e kedvem lemenni a házukhoz a Balatonra. És persze, hogy másnap már a Balatonparton karikáztunk. Onnan is biciklivel tekertem haza, igaz, Zsámbékon meg kellett állni a legjobb cimboránál, elmarhulni egy szép nyári napot. Igazából semmi különleges nem történt azon akkor, de mégis piszok jó rá visszagondolni. Ahogy ott ültünk Banderral a zsámbéki templomrom előtt a fűben… Miután megvettem, első 5 nap 500km tettem bele a gépbe. Ez persze csak azért szakadt meg, mert leléptünk a sulis cimborákkal a Tátrába kirándulni.
Most pedig itt ülünk Rolanddal ezen a kis firenzei terecskén, és nekem a szép múlt jár a fejemben. Nem soká majd ez a tér is ugyanilyen szép emlék lesz. Az idő folyik, de közben a dolgok történnek. Ahogy telik az idő, úgy telik meg a tarisznyám is emlékekkel. Egy éve még Rolandot se ismertem. Sőt, ez év elején se. Eszembe se jutott még egy ilyen út. Most pedig, mikor ezeket a sorokat írom, már csak egy gyönyörű szép emlék az egész, egy tett, egy utazás, egy galéria a honlapon, egy cikksorozat az ahogyérzeden. Egy mosoly a metrón munkába jövet, ha eszembe jut a kis tér, amikor Roland a galambot fényképezte a szökőkútnál. Ahogy akkor már sejtettem, sok erőt fog ez az egész adni nekem még.
Na de ne kanyarodjunk el az időben. Itt ülök a téren. :) Azon gondolkodom, hogy ha hazaértem, mindezt le kéne írni, elejétől a végéig, egy az egyben, minden részletében. A füzetbe írt napló nem lesz teljes. Ha mindig leülnék írni, nem maradna idő a történésekre, és máris nem tudnék miről írni annyit. Ez a 22-es csapdája. De majd otthon… Otthon lesz időm mindenre. Most úgyse tudom felfogni ezt az egészet, mire leesik, hol is jártunk, mit is láttunk, már egy következő csodálatos itáliai városban találom magam.
Lassan indulni kéne, már egészen esteledik, 6 óra. Roland talált egy skiccet egy közeli bolt ajtaján a Palazzo Vecchioról, előtérben egy boltív, aztán a hosszú utca, háttérben a torony. Ezt még megkeressük, és lencsevégre kapjuk, aztán irány Siena. Azért Siena, mert amúgy is útba esik, és mert Ravennában a magyar család mondta, hogy gyönyörű, és érdemes megnézni. Kikarikázunk Firenzéből, viszonylag könnyen megtaláljuk 222-es utat, amely máris meredeken visz fel minket Toscana dombjaira. Fent a táj gyönyörű, mindenfelé cédrusok és tuják, szőlőültetvények a dombokon, na és persze mindez a lemenő nap fényében úszik, háttérben az Appenninek egyik gerincével. Nincs mese, meg kell állnunk néhányszor lefotózni a látványt. Ha már megálltunk, feltesszük a bringákra a lámpákat, illetve magunkra a fényvisszaverő mellényeket. Én még egy melegítőt is felhúzok, az izzasztó felfelék után nem jó kitenni magamat a hideg ellenszélnek. Az út kiváló, ahogy kondíciónk is. Az egyik lefelében 69, ill. 72 km/h-ra gyorsulunk, Roland volt a gyorsabb. Általában véve is ő a gyorsabb, most el is húz, lemaradok tőle, néha még a hosszabb egyenesekben feltűnik, de aztán teljesen szem elől vesztjük egymást. Sebaj, nem tudunk elveszni, az út elég egyértelmű. Széles völgybe gurulok le, lent át egy falun, majd fel a szemközti domboldalra. Hosszú egyenesek után 180 fokos kanyarok következnek. Közben teljesen besötétedett. Lenézek jobbra, látszik az út, a falu. Már csak apró fények jelzik a mélyben, honnan jöttem. Odafent pedig csak a csillagok. Gyönyörű az éjszaka. Augusztus eleje van, hullócsillagok! Egyet sem látok. Persze talán mert nem is lenne mit kívánnom. Itt tekerek a sötét térben, nem hallok mást, csak a kerék suhanását az aszfalton, és a saját zihálásomat. Néha nem értem, mi ez az utóbbi hang, aztán rájövök, hogy én magam vagyok. Olyan, mintha a világűrben kerékpároznék. Mintha nem választana el semmi a tőle. És valójában tényleg így van, hisz a szabad ég alatt vagyok. Fantasztikus érzés. Alattam fények, felettem fények, sok-sok csillag közt repülök, haladok az utamon. Azt kívánom, soha ne legyen vége ennek az útnak. De vége lesz, felérek a tetőre, egy kis faluban vár Roland egy kanyarban. Apró parkocska a falu közepén, ahol leülünk egy padra. Jóleső pihenés a jóleső hajtás után. Elővesszük az utolsó szendvicseket. Késő esti vacsora a világ tetején. Nincs is ennél jobb érzés! Tömjük a majmot, pihenünk, Roland vizet hoz. A falu után újra völgyek következnek, félpályás útlezárásoknál kell megállnunk a piros lámpáknál, egy sávban felváltva halad a forgalom. Szerpentineken hajtunk lefelé, mögöttünk egy-egy autó jön, várja, hogy kielőzhessen minket. Most Roland marad le kicsit, megállok egy világosabb helyen, és várom. Nézem az eget, a csillagokat. Jó sokára érkezik Roland, valószínű megállt átöltözni, a sok fel- és lefelében, egyszer ronggyá izzad az ember, máskor ráfagy a veríték. Nem sokkal miután utolér, újra én maradok le, egy váltásnál leesik a láncom, ráadásul pont felfelében, ezért vissza kell fordulnom, hogy a lejtőn fel tudjak váltani. De az emelkedő tetejére újra utolérem. Most már közel lehetünk, találgatjuk, melyik fényhalmaz lehet a távolban Siena. Én legszívesebben már a tengert látnám. Persze az még odébb van, talán majd holnap. Örömmel tölt el a tudat, hogy majdnem átkeltünk az Appennineken. Elképzelem magunkat felülről, ahogy a nagy csizmán karikázunk a sötétben. Jó volt ez az esti szakasz! Siena előtt hatalmas lejtő következik, egy-két körforgalmon keresztül beérünk a városba, ahol a város közepét jelző táblák egyenesen a legmeredekebb felfelének vezetnek neki. Ez most nem hiányzott! Siena nem éppen egy sík város! Feltekerünk a várba, behajtunk a várkapun. Valamiféle piac lehetett itt nappal, mindenfelé asztalok, és valami tejcsarnok szerű épületben még mindig mocorog néhány emberke. Mi leülünk kint az asztaloknál, levetem magamról a vizes ruhákat, és elégedetten elterülök. Elővesszük az utolsó utáni falat kajánkat is, és megesszük. Kemény volt ez a felfelé, a franc se számított rá, hogy a végén még fel kell magunkat húzni egy utolsó dombra. Körülnézünk, merre lehetne itt aludni, de úgy találjuk a várfalon belül nincs erre alkalmas hely. Tekergünk az utcákon, belesünk erre-arra, de sehol se jó. Találunk egy nagyobbacska parkot, játszótérrel, de túlságosan világos, ráadásul egy pár fiatal suhanc még lézeng is arra. Végül az ötletemre egy magasabb sövény mögé vesszük be magunkat. Ez talán nem volt túl jó vétel, mert a sövény túloldalán járda és autóút van, ami zajjal, és emberekkel jár. Na és persze amint ledőlünk a fölre, érezni, hogy szaggal is… Mindegy, most már bevackoltuk ide magunkat. A sövénnysortól másfél méterre vele párhuzamosan egy kerítés húzódik, a túloldalán meredély. Ezt a folyosót egy leszakadt fenyőággal torlaszoljuk el az egyik irányból. Zajos is, büdös is, de legalább megtaláltuk végre a „szálláshelyünket”. Kezdek én is ragadni a kosztól, ami nem túl kellemes, de mivel azért rendesen elfáradtam a kis esti utunk alatt, hamar elalszom.

Tizenkettedik nap

Rövid éjszaka után ébredek a sövény mögött. Felkelt a nap és az emberek is járnak fel-alá a járdán, a sövény túloldalán. Az autókról nem is beszélve. Irány kaját szerezni, aztán nézzük meg Sienát!
Gyorsan összepakolunk, és már megyünk is. De hová? Követjük a rengeteg autót, ennyi ember csak tudja már hová mennek. Hatalmas tömeg van, mindenütt autók, és buszok, jól belegurultunk a turistaszezon közepébe. Ráadásul az út is emelkedik. Megyünk az információt jelző táblák után, térképet kell szereznünk. Meg is találjuk a kis információs ablakot, de még zárva, 9-kor nyit, de még 8 óra sincs. Csak a mellette lévő pénzváltónál van hosszú sor. Guruljunk hát tovább. Bosszúsan konstatálom, hogy leadjuk a szintkülönbséget, amit az előbb felvettünk. Ha Sienába mész, ne biciklivel tedd! Fáradt vagyok, és elgyötört, és rosszul esik a tudat, hogy ahonnan most legurulunk, oda ma még vissza is kell mennünk. Siena dombos város, ez van. Lent megkérdezzük egy öreg fószertól, hogy hol találunk szupermarketet. Az arc semmit nem beszél, csak az olaszt, persze azért sikerül rájönnünk, hogy a körforgalomnál jobbra. Jól Activity-zett a pofa. A körforgalomnál látom, hogy itt már jártunk tegnap este jövet. Tehát a felfelé is felesleges volt. Jobb lett volna lent aludni a szupermarketnél. Azt hiszem, ez már a fáradtság jele, hogy ilyeneket agyalok. Én maradok kint, amíg Roland vásárol. Zenét hallgatok, de most még ez sem ráz fel igazán. Egy pár érkezik kerékpárral, jól megpakoltan. Ha jó kedvem lenne, most leszólítanám őket, hisz újabb "kollégákról" van szó. A férfi bemegy vásárolni. Roland kijön a szatyor kajával, én pedig bemegyek a mosdóba kicsit tisztálkodni. Mire kijövök Roland már beszélget is a lánnyal németül, mondja, hogy Svájcból jöttek. Kicsit beszélgetek én is vele, amíg Roland van a mosdóban, aztán húzok vissza a bringákhoz. Ezen a reggelen nincs semmihez kedvem, csak ülni, és enni. Így is teszünk, a bejárattól nem messze a szupermarket oldalában telepedünk le. Reggeli után összepakolunk, úgy döntünk, hogy kidobjuk azt a néhány szem krumplit, amit a szlovén-osztrák határ óta cipelek. Kakaót is vettünk, de túl sokat, abból is kidobunk valamennyit.
Így vagy 1 kilóval könnyebben feltekerünk a turistainformációs bódéhoz. Letámasztjuk a bringánkat a szemben lévő hatalmas templom oldalába, és én elmegyek Siena térképet szerezni. Pontosabban venni, mert ez itt pénzbe kerül. Sebaj, 1 Eurot megér, hogy ne random sétálgassunk a városban. Sőt, így már azt is tudom, hogy a Basilica S. Domenico oldalába láncoltuk le a drótszamarakat. Ott hagyjuk őket a sok csomaggal, csak a kormánytáskát szedjük le megint és akasztjuk a vállunkra, újra kicsit turistákká alakulva. Fáradt turistává. Legalábbis ami engem illet, legszívesebben ledőlnék valahová, és csak aludnék. Persze igaza van Rolandnak, ha már itt vagyunk, alap, hogy meg kell néznünk a várost, legalább egy kicsit. Ez rendben is van, de gyorsan tegyük, mert mindjárt összeesek, és lehet akármekkora bazilika, tér, torony, vagy bármi, én egyszerűen képtelen vagyok rendre megcsodálni mindezt, ha ilyen piszok fáradt vagyok. Meg is egyezünk, hogy délelőtt városnézés, délután szieszta valahol Siena közelében, de már irányban Grosetto, a következő állomás felé.
Szóval vállunkon az összes fontosabb értékünkkel, és iratainkkal a bringákat a többi cumóval ott hagyva, nekivágunk gyalog a városnak. Sok itt az ember, ráadásul egy bazilikának vannak támasztva a biciklik. Ki az az idióta, aki nekiállna turkálni a cuccaink közt, vagy megpróbálná ellopni a gépeket? Reméljük, senki! Az első dolog, amit megnézünk, az Sienai Szent Katalin szülőháza. Míg bent vagyunk, kérdezgetem Rolandot, miért, és hogyan lesz valakiből szent? A válasz nem kielégítő, nem értem a dolgot. Valaki nagyon sok jó dolgot tesz, és vallásos, ezért szentté avatják.
Biztos voltatok már úgy a városnézéssel, hogy jó-jó, itt vagyok, szép meg minden, meg kell nézni, mert ezt az ember nem hagyhatja ki, de mégis, én inkább valami egész mást csinálnék. Na, én is így vagyok most vele. Sokkal inkább pihennék, most hogy lejárjam a lábam ezeken az ezer éves macskaköveken. De utána furdalna a lelkiismeret, hogy nem néztem körbe, pedig itt voltam. Vagy még inkább mennék már tovább, Róma felé. A végállomásunk úgy vonz, mint egy mágnes. Most, hogy ilyen közel vagyok hozzá, még jobban, mint eddig. Hiába vagyok fáradt, legszívesebben azonnal felpattannék a bringára, és meg sem állnék a Szent Péter térig. Persze kikészülnék, hisz majdnem 300km még, de akkor is! Tekernék addig amíg csak bírom. Csak haladnánk már megint. Be vagyok sózva.
Meredeken lejt az utca, amin sétálunk, egészen a kis völgy aljáig, aztán pedig ugyanilyen meredek emelkedő következik. Oldalt kis étterem, kint asztalok, székek. Lejtő felüli lábaik alá fadarabok vannak pakolva. Ez mókás, legszívesebben lefényképezném, de most nincs kedvem. Különben se marad elég fényképem. Na meg az aksik, azokkal még jobban szűkében állok. Egy híres tér felé vesszük az utunk. A téren ilyenkor nyáron lóversenyt rendeznek, ahol a város kerületei csapnak össze. A lóverseny persze nem ma van, nincs ekkora mázlink, de a tér tényleg csodálatos. Kagyló alakú, középre lejt, oldalt homokkal felszórva a lóverseny pálya körbe, mellette a házakra építve a lelátók. Ez a Városház tér azaz a Piazza del Campo. A városháza tornya szemben magasodik velünk, árnyékot vet a térre. Roland készít egy remek fényképet a térről, én pedig készítek egy remek fényképet arról, hogy Roland készít egy remek fényképet a térről. Nekem nem fér bele a tér. Mászkálunk a téren a sok turista között, bemegyünk a városháza udvarába is, nagy sor áll, valószínűleg mindenki a toronyba szeretne fel menni. Nekünk eszünkbe se jut ezért órákat várni. Még jó! Térképemet használva egy apró sikátoron keresztül kisurranunk a térről a Dóm irányába. Állítólag erről is híres Siena. Na meg valamiféle Torture Chamber, azaz kínzókamrájáról, amit meg is pillantunk a sikátorunkban. Roland beugrik egy boltba filmet venni, addig én csüggedten támasztom a falat az utcán. Tudjátok, lehet hogy akkor épp nem éreztem a legfényesebben magam, de most visszagondolva, mégis mosolygok, mikor ezeket a sorokat írom. És csak ez a lényeg. Az emlékek összességében nagyon pozitívak. A dóm érdekes mintázatú, vízszintesen sötét-világos csíkozású, hatalmas tornya van, akárcsak a firenzei dómnak. Sehogy se fér bele a fényképezőgépem látóterébe, vagy túlságosan körbeépítették, vagy túlságosan türelmetlen vagyok lefotózni. Nem baj, majd Roland fotóz. Megtaláljuk az útikönyv borítóját díszítő képet: előtérben egy oszlop tetején levő Romulusz és Rémusz a farkassal, háttérben pedig a térségre jellemző formájú ablakok. Azért ez nem rossz érzés. Eljöttünk bringával Itáliába, és megtaláltuk azt a helyet, ami az Itália útikönyvünk címlapján figyel. Néhány fénykép készül, majd irány tovább. Roland csuda jó pillantot kap el a fényképezőgépével: egy nő a földön ülve fényképez egy felnőttekből és egész kis gyerekekből álló csapatot, ahogy különböző mintázatú zászlókat lengetnek a téren. Valószínűleg a kerületek zászlóit, következtetjük ki utólag Rolanddal. Visszaereszkedünk a völgybe, most hátulról látjuk azt a bazilikát, ami mellé le vannak láncolva a bringák. Lent a völgy alján találunk egy csodálatos forrást. A domb oldalában oszlopok mögött egy sötét kis medence, halak úszkálnak benne, és a vize jéghideg, borzasztóan jólesik elmeríteni benne a kezemet könyékig. Le is pihenünk itt egy kicsit, felfrissít minket a hideg víz, lemossuk az arcunkat, leülünk, készül néhány fénykép is.
A pihenő után felkaptatunk egy lépcsőn a bazilikához. Innen kiválóan rálátni a szemközti dombra, látszik a lépcsős sikátor, ahol lejöttünk, a csíkos dómtorony, a tipikus mediterrán cserepek a háztetőkön. Fent megkönnyebbülten látjuk, hogy a bringák érintetlenek. Azért volt bennem egy kis zizi, de most már látom, hogy feleslegesen. Bemegyünk a templomunkba is, bent hatalmas tér fogad, a szokásos templomi csend, halk suttogások. Leülünk kicsit. Jó ülni. Vagy végleg elfáradtam, vagy ma még fel sem ébredtem igazán. Remélem csak utóbbi. Kint is döglünk még kicsit a templom mellett a fűben, nézegetem a térképet, merre kéne kihajtani a városból, van itt egy olyan, hogy Porta Romana, úgy látom, az jó lesz, a Grosetto felé vezető útra jutunk ki rajta keresztül. Lassan fel is tápászkodunk. Immár biciklivel most nagy ívben kerüljük ki azt a völgyet, amibe az előbb gyalog lesétáltunk. Macskaköves sikátorokon navigálok keresztül a térképpel a kezemben. Siena tényleg szép, meg kell hagyni. De én már csak Rómában leszek elégedett, túl közel vagyunk már, a vonzáskörzetébe kerültem, és ez rabul ejtett. A városból kifelé elkavarunk, egyszer csak egy másik úton találjuk magunkat, és nem azon, ami Grosetton át, a tengerpart mellett visz minket Rómába. Lekanyarodunk egy étterem parkolójába. Bemegyünk, ahol útbaigazítást és vizet kapunk. Túljöttünk, néhány kilométerrel visszább le kellett volna kanyarodnunk erről az útról. Visszahajtunk, és bizonytalanul elkanyarodunk a mondott irányba. Nincs nagyon kitáblázva, hogy arra kéne mennünk. De az irány nagyjából stimmel, nagyon nem ronthatjuk el. Néhány körforgalom után máris kint találjuk magunkat az utunkon. Ez egyenesen Grosettoba visz minket. Igen ám, de előtte terveztünk egy délutáni sziesztát. Itt azonban végig szalagkorlát van az út szélén, és különben se tudnánk hová lehajtani. Ez nem túl jó, mert nem készültünk hosszabb tekerésre, nem is vagyunk úgy öltözve, a városnézős ruházatunkban nem a legkényelmesebb karikázni. Persze biztos nem tart örökké ez a szalagkorlát. Csak úgy 10km-t kb… végre jön egy leágazás. Az úttól pár száz méterre rögtön találunk is valami tanyafélét, nem túl bizalomgerjesztő, ráadásul büdös is van. Ennek ellenére én már dobnám le magam a romos ház tövébe, amikor Roland mondja, hogy inkább álljunk tovább, ennél csak jobbat találunk. Ez sajnos nem így volt, a következő tanya, bár rendes helynek tűnt, de egy banya csúnyán nézett ránk a ház kapujából. Ha nem látnak szívesen, hát továbbállunk. A következő bekötőút a főút mellett haladt tovább párhuzamosan egy kukoricás oldalában. Betoltuk a bringákat a kukoricás sarkába, és végre ledobtuk magunkat.
Ami azt illeti nem éreztem túl jól magam ebben a kukoricásban. Ennek több oka is volt. Egyrészt mert elgyötört voltam, fáradt, kimerült, ám mindezek ellenére mégis inkább tovább karikáztam volna egyenesen Róma felé. Fogyjanak a kilométerek. Mert hogy ekkor már visszafelé is számoltuk őket. Kevesebb volt már, mint 300. Rolanddal kitaláltuk ugye, hogy hajnalban kéne megérkezni, mert akkor nincs dugó, se tömeg a Szent Péter téren. Tényleg nem lett volna jó megérkezni úgy a végállomásra, mint Firenzébe. Hányszor elképzeltem ahogy megérkezünk, "Knock-knock Knockin’ On Heaven’s Door...", behajtunk azon a hosszú egyenes úton a térre, középen az obeliszk, köralakban az oszlopok, fent a szentek, és előttünk a Szent Péter bazilika. Mi pedig letámasztjuk a bringákat, leülünk, és azt mondjuk, megérkeztünk, kész, 1500km a hátunk mögött, véghez vittük, végig csináltunk. Álomkép… Mégis olyan közel van már, és olyan reális, hogy az - most meg már ezért - felfoghatatlan. Persze ebben az álomképben nem szerepel a turisták és autók hada, ezért döntöttünk úgy az ötletemre, hogy hajnalban érkezzünk meg Rómába. És mégis, most ezt az ötletemet a pokolba kívánom, bárcsak sose jutott volna eszembe. Hogy miért? Mert így nem érünk oda pénteken. Pénteken, amikor a gép leszáll. Nórival, Balázzsal, és Judittal. Azaz a barátnőmmel, egy barátommal és a barátnőm egy barátnőjével. Ez a fő dolog amiért fájó nekem a szombat hajnali érkezés, a másik pedig az, hogy bármennyire is kalandos, és mókás ez az Open Sky Hotel móka minden este, azért tele van már vele a ... Ragadok a kosztol, kitudja, mióta nem fürödtem rendesen, kitudja már milyen érzés egy ágyban feküdni, szobában, falak közt, nem tartva az esőtől. Szóval egyszerűen oda akartam érni már, egyrészt ezért, másrészt mert ott akartam lenne Rómában, mikor Ők hárman megérkeznek. A Szent Péter tér után a következő álomképem az, ahogy a barátnőm karjaiba vetem magam, és csak ölelem, és ölelem… Ezen kínlódok már egy órája itt a kukoricásban fekve, hogy ez a pillanat most mégsem holnap után jön el, hanem csak szombaton. Még egy nap. Mikor már úgy oda akarok érni! Kellett nekem kitalálni ezt a hülye hajnali érkezést... Roland is látja rajtam, hogy valami nem okés. Elmondom, mi böki a csőröm, átgondoljuk, összeszámoljuk a kilométereket, megállapodunk, hogy ha úgy haladunk és ha úgy néz ki, meg tudjuk csinálni, akkor megtoljuk a holnap után hajnali érkezést. Na most, hogy ebből mi lesz... Lássuk csak?! Innen még 80km Grosetto, odáig ma feltétlen el kell jutnunk, különben már ugrott az egész. Ez talán nem lesz nehéz, ha nem jön közbe semmi, rendben meg is lesz. Grosettotól még kb. 200km Róma, végig a tengerpart mentén. Na ez már húzósabb! Igaz, tekertünk már ennyit az első két nap, de akkor nem volt mögöttünk 1200km. Hát meglátjuk mi lesz. Így legalább remény van rá. És én mindent meg fogok tenni, hogy sikerüljön.
Ha így vagyunk, akkor hát ne is lazsáljunk itt többet! Nekiállunk főzni. Tészta, és paradicsomszósz az ebéd. Spagettinek, vagy makaróninak mégsem nevezhető, mert csigatésztából készül. Persze mit se számít, milyen alakú a tészta, nagy étvággyal faljuk, felőlünk kagyló alakú is lehetne, éhesek vagyunk! Kaja után olyan gyorsan összepakolok, hogy magam is meglepődöm magamon. Be vagyok sózva, de nagyon. Mindent pontosan elrendeztem a táskákba, melegítő és fényvisszaverő mellény a zsebek tetején van, bármikor hamar elő tudom kapni őket. Végre útra kelünk! Irány Róóóómaaaaa!!! :) De nem, megállunk egy benzinkútnál vizet kérni, a főzésnél elhasználtuk ami volt. Limonádét csinálunk, belefacsarjuk a citromot a palackokba, jó sok cukorral édesítjük. Ebben van power! Most már aztán tényleg irány az út!
Remek helyeken tekerünk, egész izgalmas lesz a vidék, az unalmas dombos mezőket felváltják az erdős hegyek, de az út mégsem túl meredek. Jól haladunk, végre úgy érzem, élek. Végre újra a nyeregben, közeledünk Róma felé, nem csak lézengünk. Egy alagút előtt felcsatoljuk a lámpákat, és felvesszük a mellényeket. Bent kicsit melegebb van, de ami rossz: büdös is. Még egy alagút... Van egy sajátos feelingje, de azért mégsem kérünk a szmogból. Pedig amíg az 1km hosszú alagúton áthajtunk, alig néhány autó húz csak el mellettünk. Sőt, széles sávunk is van az út szélén, szóval teljesen zsír. Mégis sokkal nagyobb élmény ez a viadukt. Hosszú hídon tekerünk át egy völgy felett. A térkép jelöl egy alternatív utat emellett az út mellett, ám az sokkal kisebb, és össze-vissza kanyarog a hegyek között. Hirtelen hálát érzünk az olaszok, vagy nem is tudom kik iránt, amiért itt van nekünk ez a remek út. Hegyek gyomrában, és völgyek felett karikázunk, át mindenen, nyílegyenesen száguldunk az utunkon, remek érzés. Az egyik alagút éppen csak pár méter hosszú, inkább csak aluljárónak nevezném, a gerinc legtetejét szeli csak át, rögtön átlátni a túloldalra rajta keresztül. Olyan, mintha, mintha lyukas lenne a hegy.
Már eddig is feltűnt, milyen jól ki van táblázva minden itt Olaszországban. Most a mindenféle táblákat elnézve, az jut eszembe, hogy ha majd egyszer lesz saját lakásom, telerakom ilyen táblákkal. A hálószobát egy hotelt jelző jelképes kis „ágy” tábla fogja jelölni. A konyhát az éttermet jelző keresztbe tett kés-villa fogja mutatni, vagy a kávéscsésze. A WC-t a WC jelző tábla, a fürdőszobát a zuhanyzót jelölő tábla, és így tovább… Micsoda jó lesz majd, mikor rendezek egy nagy házibulit, nem kell majd mindenkit körbevezetnem, hogy mi hol van, hanem a táblák alapján majd mindenki megtalál mindent. Zseniális. Roland mellé gurulok, és el is mesélem Neki rögvest az ötletem. Most már csak az a kérdés, hogy a bejáratnál legyen egy nagy tábla, vagy mindenfelé a falon, esetleg az ajtókon is? Na és honnan lesz lakásom? És honnan lövök majd hozzá ilyen táblákat? Nem, nem jó ez így, egyelőre lemondok a saját lakásnak még a gondolatáról is, és inkább tekerek tovább.
Szép lassan ránk sötétedik, ahogy közeledünk Grosettohoz. 60-40-20km, így telnek az órák, a végén pedig már csak azt kell számolni, hogy hány perc: 10km 30 perc, 5km 15 perc. A 20-as tempó nagyon kényelmes, és közben halad is az ember. Ahogy véget érnek előttünk a dombok meresztem a távolba a szemem, szeretném látni a tengert, a csizma másik szélén. Persze nem látom meg a Tirrén-tengert, messze van az még, hiába néhány centi a térképen. Roland belegurul egy bogárba. Szemmel. Úgy látszik elég komoly, mert másodszor is meg kell állnunk egy pillanatra, hogy megpróbálja kikönnyezni, kitörölni a szeméből. Csak nem lesz valami bajunk így a végén? Nem, hálisten nem. Rendben haladhatunk tovább, csupán annyi változott, hogy most én megyek az élen. Beérünk Grosettoba, már nem egy úton, hanem egy utcán tekerünk, körben házak, élet. Najó, embereket nem nagyon látni, de azért mégis jó érzés végre nem a semmi közepén tekerni, útközben ugyanis nem voltak nagyon települések Siena óta. Milyen furcsa... Siena! Alig pár órája voltunk ott, és most meg már milyen távolinak tűnik. Persze autóval egy óra sem lett volna. Bringával azonban tartalmat nyer az út is maga.
Most már nincs más hátra, mint alvóhelyet keresnünk. Találunk egy pálmafás, vagy inkább pálma bokros részt nem messze az úttól, és ami még jobb, nem messze egy szupermarkettől, ami a közeli reggelit jelentené. Jelentené, mert úgy döntünk, körbenézünk még, ott túl könnyen észrevennének minket, csupán néhány pálmafa kezdeményről van szó, 10-15m a járdától. Beljebb a városban találunk egy pár kőpadot egy körforgalom mellett, annyira kéretik magukat, hogy engedünk a csábításnak. Na nem, nem vertünk éjszakai tábort a város közepén, csupán leültünk kicsit. Szendvics elő, evés. Hmmm... Komolyan, százszor jobban esik a falat, ha az ember úgy érzi, most megérdemli. Már csak magáért a tudatért megéri biciklizni, komolyan mondom. Letekersz mondjuk 100km-t (mi nem tekertünk ennyit ezen a napon, csupán 84km-t), utána leülsz egy padra, és egyszerűen majd ki csattansz az érzéstől. Ha ezt többedmagaddal csinálod, annál jobb! Szóval boldogan majszoljuk a kaját a padon, amikor odalép hozzánk egy fazon a kutyájával, és megszólít minket. Igen, Ungaréze, magyarok vagyunk, Budapestről jöttünk. A figura nem nagyon kente az angolt, de annál jobban esett, hogy ennek ellenére szóba elegyedett velünk. Mikor említjük Rómát, mondja, hogy innen már csak 2-3 óra autóval. Na igen. :) Nekünk az egy nap. A holnap. Elismerően bólogat, csodál minket, mi pedig örülünk neki. Az ilyesmi jólesik. Persze a legtöbbet az ér, amit saját magam számára jelent ez az út, a megtett 1310, és a hátralévő 190km. A padon ülve higiénia igényeim támadnak. - Ami nálam nagyon nagy szó! Elkezdek azon agyalni, hogy hol, de főleg, hogy mikor fürödtem utoljára? Siena: nem, ott épp csak a csuklómat lógattam a hideg vízbe. Firenze: hát ott se nagyon. Ravenna: ott meg pláne nem, hacsak a szökőkútban arcmosás nem nevezhető annak. Ajajj… Utoljára az Adriában, Porto di Garibaldinál fürödtem úgy isten igazán. Ha pedig a szappannal fürdést számoljuk akkor a Chioggia melletti kempingben. A kutya mindenit, ezért ragad mindenem a kosztól! Átkeltem az Appennineken fürdés nélkül. „Ha ezt a klubban elmesélem!” - nevetünk rajta Rolanddal. Azt mondja, ne meséljem el, maradjon ez amolyan műhelytitok. Na nem, ezt nem lehet nem elmesélni! :) Hányan mondhatják el magukról, hogy fürdés nélkül átkeltek az Appennini-félszigeten? Ha belegondolok, biztos sokan vannak… Na, de kit érdekel!? Én inkább tiszta akarok lenni, mint beállni a sorba. Most bánom, hogy Firenze előtt azon az álmos, napos reggelen nem rendeztem én is nagy fürdést a kis víztárolónál, ahogy Roland. Víztározó… Hol volt még víztározó?! Ja, igen! Mariborban egy víztározó tetején aludtunk. Úristen, milyen messze van innen Maribor! Mennyi utat megtettünk, és mi minden történt velünk azóta... Felfoghatatlan. Ha otthon leszek, fogom magam, leülök a szobámban, és leírom az egészet. Otthon... Milyen mást jelent most itt számomra a szó, mint máskor. Azelőtt. Az emberben átformálódnak a dolgok egy ilyen út alatt.
Úgy döntünk, visszamegyünk a pálmafákhoz. Minek más alvóhelyet keresni, amikor pálmafák alatt is aludhatunk?! Lecuccolunk az egyik tövébe, a hosszú pálmalevelek olyan alacsonyan vannak, hogy éppen beférünk alájuk. A bringákat is bedöntjük magunk mellé, fogat mosunk, kormánytáska be a hálózsákba, és alváááás… Ha olyan könnyű lenne az! Iszonyatosan ragadok a sok napos kosztol, és már valami szag is kezd terjengeni. Nem könnyű így elaludni. Nem baj, holnap leérünk a tengerpartra, ott majd fürdünk végre. Már csak 190km Róma!

Tizenharmadik nap

Hajnali 4 óra, Olaszország, Grosetto, egy pálmafa alatt, hálózsákban. Elkezd csepegni az eső, nem is kicsit. Ha ez így megy tovább, elázunk, pálmalevelek ide vagy oda. De nem, mégsem, elállt. Pedig már majdnem elkezdtünk szedelődzködni. Akkor viszont alvás tovább.
Épphogy elállt, máris újrakezdte. Ez az eső játszik velünk. Na pakolás, húzzunk innen. Ha már így esett, keressünk valami helyet, ahol meg tudunk mosakodni. Ha máshol nem, hát az esőben megfürdünk. Ha nem állt volna el újra. Most már mindegy, összepakoltunk, bringán vagyunk, vissza nem fekszünk a pálmafák alá. Épp hogy elhajtunk alvóhelyünkről, egyből eszembe jut, hogy nem készítettünk fényképet a legfrankóbb Open Sky Hotelről. Na persze nem is aludtunk benne sokat, úgyhogy mindegy is. Azon az úton karikázunk, ami a város közepébe visz, a tegnapi körforgalomhoz. Benzinkút! Roland kiosztja a "parancsot", mint egy katona: ő jobbról, én balról kerülöm meg. Találunk egy nyitott ajtót a hátsó sarkán az épületnek. Persze, hogy mosdó. :) Ez hamar ment! Még melegvíz is van, kész kánaán!
Hatalmas fürdést csapunk. Tetőtől talpig megmosdunk. Én fürdök először. Bent egy mosdó van, és egy WC. A mosdót eláztatjuk kissé, de hát sebaj, majd kidzsuvázzuk. Eszméletlen érzés tisztának lenni. Mintha egy új testet kapnék, vagy legalábbis új bőrt a testemre. Végre nem ragadok a kosztól. Fenséges érzés, mintha újjászülettem volna. Roland egy módszert eszel ki a zuhanyzásra: fog egy kétliteres műanyagüveget, megtölti vízzel, és a kiönti a feje felett. Ezt és a megtalált villanykapcsolót látva majdnem ráveszem magam egy második mosdásra, de aztán mégsem. Inkább összepakolunk. Illetve szét. Mostanra teljes káosz uralkodik a táskáimban, többször előfordult, hogy hosszabb ideig keresgélni kellett valamit. Indulás előtti este készítettem térképet a táskák tartalmáról, de az már az első napokon megváltozott, útközben rájöttem, hogy nem jó helyen vannak a cuccaim. Ami csak esténként lefekvéskor kell, az legyen a táska alján, ami pedig bármikor gyorsan kellhet, eső, hideg, vagy pancsolás végett, az legyen egy könnyen nyitható zseb tetején. Na, ezt az elvet követve teljesen kiürítem az összes zsebet, és újra bepakolok. Így a hátralévő kb. 24 órában már minden frankó lesz. Remek! :)
Rolandot látva úgy döntök, hogy én is megborotválkozom, hadd legyek szép (vagy legalábbis némileg „szebb”) holnap a barátnőmnek. Kérek tőle egy eldobható borotvát, és borotvahabot. Az én arcomat ugyan nem borítja konstans mindenütt szakáll, csak bizonyos lokális helyeken, mint pl. az állam, ahol viszont már szörnyen nézhetek ki, mivel indulás előtt se borotválkoztam. Épp az utolsó szőrszálat húzom le a mosdó tükre előtt, amikor egy fószer jelenik meg mögöttem az ajtóban, akit láthatóan épp most önt el a méreg, de valami iszonyatosan. Elkezd olaszul, és teljesen artikulálatlanul ordibálni velünk, a padlóra mutogat, ami csurom víz. Forza-forza kiáltások mellett kizavar a mosdóból. Mi persze higgadtak maradunk, mert hát igaza van az öregnek, csak hát az igazának a tálalása… Valahogy mégse kéne az ő hátsóját, meg a mi feljebbmenőinket belekeverni a dologba, hisz csak mosakodtunk, nyitva volt az ajtó. Hiába mondom neki, hogy Take it easy Dude, kitakarítunk magunk után, hiába jön már Roland a ronggyal, emberünk bezárja az ajtót, és előrevonul a kúthoz. A durcás gyenge jelző a kutas barátunkra. Jobb lesz, ha iszkolunk innen, még képes és kihívja a rendőrséget ez a …… Mennyivel jobban járt volna, ha higgadtabb, és hagyja kitakarítani a hülye budiját. Na most már mindegy, az ő baja, hogy ilyen, mi már el is gurultunk a kúttól, és már csak nevetünk az egészen. Hát ez a nap se kezdődik akárhogy! :)
A tegnapi körforgalomig jutottunk, ott találtunk egy kis élelmiszerboltot, tábort vertünk a tegnapi padok párjainál, a körforgalom ellentétes oldalán. Ez a kőpad tegnap (azaz néhány órája) is kényelmes volt, most is az. A bolt 8-kor nyit, és még alig múlt el 7 óra. Az időt a lehető leghasznosabban töltjük addig, teát főzünk, és naplót írunk. Most én szerkesztem össze Roland büszkeségét, a svéd Tranglia főzőt. Szélfogó, spiritusz, meg minden, valóban frankó! Ez pedig itt a reklám helye volt. :) Csak néhány sort tudok feljegyezni a naplómba, mert nyit a bolt. Bemegyek, veszek kaját, én vagyok az első vevő. Kint nekiállunk szeletelni, kenni, falni, kortyoljuk a finom meleg, és immár citromos teát, amikor elered az eső. És most már tényleg nem viccel velünk, rendesen nekikezd. A boltok előtt egy árkádos rész figyel, egészen közel hozzánk, oda húzódunk be, a boltunkkal szomszédos üzlet kirakata elé. Az ég leszakadt. Mi pedig jóízűen eszünk, isszuk a teát. Szárazon! Ez mázli, mert ha hajnalban kezd így rá… Nem úsztuk volna meg ilyen szárazon. Eső ide vagy oda, mégsem vagyunk csüggedtek. Piszok közel van már Róma, 180km-t szakadó esőben is megteszünk. De persze nem fog esni, miért is esne. Így is van, el is állt már. A maradék kenyérből (ha lehet egyáltalán ezt a vékony, kőkemény valamit kenyérnek nevezni), felvágottból, sajtból, és vajból töménytelen mennyiségű szendvicset készítek. Visszaszaladok a boltba, veszek még ezt-azt, két zacskó Tortellinit, jó lesz ebédre. Közben folyamatosan készítem fel a lelkemet a napra, arra gondolok, hogy milyen sokat kell majd tekernünk, és bizony ahhoz ugyanolyan kitartás kell majd, mint az első, vagy a második naphoz kellett. Idővel most jobban állunk, korán van még nagyon, de a 180km akkor is 180km marad, ha ez az utolsó szakasz. Majd meglátjuk, hogy lesz, félni nem félek semmitől, majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy odaérünk ma, inkább csak attól tartok, hogy nem lesz gyerekjáték. A mögöttünk lévő 1300km nem azt jelenti, hogy akkor ez a kevés már meg se kottyan. Sőt, épp ellenkezőleg. Igazából nem is kell ma ennyit letekernünk, hisz 180km-re Róma van, vagyis nyilván Róma közepe (Róma Clark Ádám tere), mi pedig csak Róma közelébe tekerünk ma, 20-30kmre tőle, hogy aztán hajnalban egy óra alatt könnyedén bekarikázunk a Szent Péter térre, mindenféle dugó, és turistatömeg nélkül. Úristen, holnap reggel ott leszünk! Furcsa érzés. Közel a cél. Vagy inkább közel a vég, ahogy értelmezzük az utat. Na de essünk neki az utolsó szakasznak, ne gondolkozzunk itt tovább a kirakat előtt.
A körforgalomból 4 út vezet ki, az egyik amelyiken jöttünk, az kapásból kiesik, a másik Északnak megy, az se túl nyerő. Mi a nyugat felé menőt választjuk, mondván, hogy a főút nyílván a város belsejében halad. A fenéket, az első elágazáson jobbra terel minket egy tábla. Aztán megint jobbra, és végül újra a szeretett korforgalmunkban találjuk magunkat. A negyedik út lett volna a jó. Sebaj, legalább körbenéztünk itt, Grosettoban is. Ezután újabb körforgalmak keszekuszasága következik. Pontosabban két tréfás körforgalom. Az egyik azt mutatja, hogy a másik felé van Róma. A másik pedig azt mutatja, hogy az előbbi felé kell menni az Örök Városba. Na most akkor merre is?! Teszünk egy karikát egy közeli lakótelepen, majd megállapítjuk, hogy Róma nem arra van, irány vissza a körforgalmakhoz. Csinálunk még két kört, majd végül kizárásos alapon arra jutunk, hogy nyilvánvalóan rosszul van kitáblázva, és az elsőn kell jobbra fordulni. A feltevésünk helyes volt, nem sokkal később egy újabb Rómába irányító táblát pillantunk meg, így tudjuk meg, hogy helyesen spekuláltunk. Persze a mókának még nincs vége, újabb utcákon hajtunk össze-vissza, amerre csak irányítanak a táblák. Mi meg már csak röhögünk az egészen, nagy nevetés tör ki, mikor Roland elszólja magát: úgy látszik itt tényleg igaz a mondás, Grosettoban minden út Rómába vezet. Tény és való, minden utcáját bejárjuk a városnak, mire végre kijutunk belőle a főútra. Vagy legalábbis mi így érezzük. Már eddig is sugdolózott nálam a barna hang, de a városban nem volt mit tenni, ki kellett bírni, mégsem guggolhattam le valami bokor mögé. De most aztán… Ez már nem suttog, most már ordít az a bizonyos barna hang, most már nagyon kell. Hol van már az első benzinkúúút?!?! Hálisten nem kell sokáig várnom, hamarosan szédelegve a megkönnyebbüléstől ténfergek ki egy benzinkút meglepően lepukkant WC-jéből. Rolandnak odaadom a zenegépet, úgyse tudunk bringázás közben nagyon beszélgetni, mert ahogy elnézem, elég forgalmas az út, tehát csakis egymás mögött tudunk haladni. Ha azt hittük, hogy nem érhet már meglepetés minket ezen az úton a hátralévő táv keménységén kívül, hát tévedtünk. Egy hídról lefelé jövet egyszer csak egy autópálya kezdete táblát pillantunk meg. Akkor az a tábla nekem kb. a világvégét jelentette. De nem, nem is igazán fogtam fel, nem hittem el, hogy lehet ekkora balszerencsénk. Az, hogy azóta, mióta Roland és az én térképem készült, azóta ezt az utat kiszélesítették autópályává? Nem, az nem lehet… Különben is, az előbb tekert velünk szembe egy bringáscsoport, ők nem jöhettek máshonnan, csak erről az útról. Kétségbeesés helyett, inkább elkezdünk megoldás után kutatni, visszahajtunk a hídra, nem-e megy valami alternatív út arra, akár a vetésen át. Nem akarom elhinni, hogy innen autópálya az út, ez biztosan valami bevezető szakasz csak, ami autópálya, és nincs több néhány kilométernél. Vagy néhány száz méternél. A távolban mintha egy autópálya vége táblát látnék. Igen, ez lesz az, csupán arról van szó, hogy az az út, amibe becsatlakozunk, pár száz méterrel a beágazás után szűnik meg autópályának lenni. Azt a pár száz métert pedig végigsunnyogjuk illegálisan. Persze megússzuk, nem jönnek rendőrök, isten nem ver autópályával, különben is egyszer ezt már megszívtuk, na de az egyik másik, autóstoppos történet, nem tartozik ide. :)
Na, de most már aztán tényleg usgyi! Irány Róma, nincs több megállás, se autópálya, se barna hang, se semmi, csak a kilométerek. Haha, na persze… Valaki próbára akar tenni minket az utolsó napon. Mert szembeszél… Az van! Átkozott szembeszél!!! Fúj, mint a nyavaja. Rossz emlékeim vannak a szembeszélről, egyszer otthon Pécsről akartam hazatekerni, és egy abroncscserés defekt után egy szembeszeles szakasz következett. Akkor még csomag se volt nálam, mégis úgy éreztem, mindjárt leszállok, árokba hajítom a gépet, és csak ordítok, ordítok, hogy miért, mi a francért fúj pont itt, pont velem szemben az az átkozott szél?! Persze nem ezt tettem, hanem tekertem tovább, és lámpa híján Lacházáig el is jutottam, ahol felvettek kocsival. De a mai nap az más. Ma nem vesz fel senki autóval, a szüleim, légvonalban is legalább 800km-re vannak tőlem. Viszont van itt egy nagy mágnes előttem, húz, vonz maga felé. Úgy hívják, hogy Róma (vagy inkább akarat?), és talán erősebb is mint ez a szembeszél. Lássuk csak, mennyivel tudunk haladni ebben a szélben?! 20-21km/h… Hmmm, ez nem is olyan vészes, hisz ilyen átlagot gondoltunk ki magunknak indulás előtt. Ha ezt a tempót tartani tudjuk, nem lesz baj. Én megyek elöl, hisz mégiscsak én akartam a holnap hajnali érkezést. Piszok kemény így tekerni. Próbálok nem gondolni arra, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha a szél nem pont ebben az irányban fújna, ahogy fúj. Nem, nem ez lesz a helyes megoldás, nem szabad kárognom magamban a helyzet ellen, azzal úgysem segítek. El kell fogadnom, most ez van: szembeszél. No fene, hát kicsit nehezebb tekerni. Így annál többet fog jelenteni az út, hisz még ezzel is nehezebb lett. De nem, a franc essen belé, inkább lenne könnyebb, csak érnénk már oda. Nem-nem, most beszéltem meg magammal, hogy nem gondolkodom így. Szembeszél van, le kell győznöm. Lássuk csak, miből meríthetek erőt magamnak. Itt van rögtön a barátnőm. Az előző SMS-e, amiben még mindig szeret, és nagyon büszke rám, és persze rettentően örül, hogy mégis odaérünk a gépük előtt, és nem csak következő reggel. Elképzelem milyen boldog lesz, ha időben megérkezünk. Ez azért ki volt centizve, 13 és fél nappal a repülőgép római érkezése előtt indultunk el otthonról, a Hősök Teréről. Igen, a Hősök Tere, Budapest, Magyarország. A kis hazánk, az otthonom. Onnan jöttem, és most itt vagyok a szembeszélben. Mégis mi ez nekem ezek után?! Nem lehet, hogy itt most megrendítsen egy kis szembeszél.
Az út egyébként tényleg majdnem olyan, mint egy autópálya. A kétszer két sáv stimmel, csak a sebességhatár 90, és leállósáv helyett dupla szalagkorlát figyel az út szélén. Mi ennek az oldalában tekerünk. Rossz oldalában, a túloldalt csendes kis utcácska, ahonnan már a tengerparti nyaralók, és kempingek nyílnak. Talán meg kéne állnunk csobbanni egyet a tengerben. De nem, nem lehet. Jól esne, de lélektanilag betenne, hogy már itt az elején meg kellett állnunk, na és persze időveszteség is lenne.
22km/h. Olyan ez, mintha valami őrült pályakitűző a hosszútávú OB-n egy 2km-es befutót tűzött volna ki, végig felfelé. Nem szabad azon gondolkodnom, hogy miért, mégis mi a jó büdös francért emelkedőre tették ezt a befutót, hanem elfogadva az előttem álló nehézségeket csak végig kell futnom rajta, akármilyen nehéz is. Ha nyerni akarok. Ha oda akarok holnap hajnalban érni. Oda akarok!!! Pillanatnyilag semmi más nem érdekel a világon, csak ez az egy dolog. És mivel nincsenek olyan képességeim, amivel fizikailag bármit is tudnék tenni ez ellen a ……. ……. …… szembeszél ellen, ezért minden mást amit csak lehet, felvonultatok, idebent a buksi fejemben. Komolyan mondom, ez most biztos furcsának tűnik egy fiú tollából, de még édesanyám is közte volt ezeknek az erőknek. Arra gondoltam, hogy biztosan nagyon büszke a kisebbik fiacskájára, amiért véghezvisz egy ilyen életre szóló kalandot, amit a fejébe vett. Nem minden anyuka büszkélkedhet ilyen lökött gyerekkel: „A fiam kitekert Rómába 22 éves korában.” Arra gondolok, hogy élt a fejemben ez az út, mielőtt elindultunk, mikor még csak álom volt az egész, egy messzi-messzi, csodálatos álomkép, amit valóra akartam váltani. Hát tessék, most itt van, valóság, itt vagyok benne az álmomban, tekerek szembe ezzel a ….. szembeszéllel, olyannyira valóságos, hogy ennél jobban már nem is lehetne. Ezt akartam, én akartam, hát most itt vagyok. Meg itt a szembeszél is! De lássuk, mi szól még mellettem?! Az a néhány sor Ádámtól a vendégkönyvében, amit a ravennai élménybeszámolómra reagált. Igen, az nagyon ott volt, az sokat jelentett, mikor olvastam. Hogy is volt?! „fű, v****g, Árpád! az egész évfolyam, meg mindenki más drukkol neked (nektek), hogy sikerüljön teljesíteni a küldetést, remélem, igazán, hogy sikerrel jártok!” - Na igen, ez az. Még ha nem is drukkol valójában nekünk az egész évfolyam, mert kétlem, hogy néhányukat kivéve tudnának erről az őrültségről, de akkor is!!! Sok-sok ember otthon azt szeretné, hogy odaérjünk Rómába. Az már más kérdés, hogy Nekik tökmindegy, ma vagy holnap érünk oda, de nekem nem, ezért galád módon kihasználom az általuk küldött „energiákat”, és nyomom a szembeszélben, de kegyetlenül.
40km, azaz 2 óra tekerés után megállunk egy benzinkútnál. Azért választottam ezt a kutat, mert láttam, hogy van mellette egy büfé, és mert egy csomó zászló lobogott a szélben, köztük egy magyar is. Közelebb érve persze kiderül, hogy az nem magyar zászló, csak én vagyok vak. Persze most már mindegy, megálltunk. Bemegyek, és veszek két másfél literes üdítőt. A cukros lötty iszonyat jólesik, mintha színtiszta erőt csurgatnék le a torkomon. Persze ez csak arra jó, hogy a 40km-en elégetett kalóriákat pótoljam vele. Előkapunk egyet-egyet a szendvicsekből is. Input-input, gyerünk mindent befelé, ki ne pukkadjak, semmi kedvem utoljára eléhezni. Nem is értem, hogy a fenébe sikerült ezt a 40km-t megtenni. Mindenesetre most már ennyivel közelebb vagyunk. Most már csak 140km Róma. Az ma már csak kb. 120km. Akkor tehát megtettük a mai út első negyedét. Már csak háromszor ennyi van hátra. Na, ebbe inkább nem gondolok jobban bele, mert nem túl bíztató a tudat, hogy még háromszor ennyit kell végigtekerni. De mégis, azért könnyebb lesz már, ott van a bűvös 100-as határ, onnan már csak két számjegyekben számolunk. Na meg ott lesz a tengerpart is, megállhatunk fürödni, felfrissülni.
A büfé előtti székekben terpeszkedve arra leszünk figyelmesek, hogy előttünk a parkolóban magyarul beszélnek. Egy motoros „banda”, ha a három főt lehet bandának nevezni. Két srác és egy nő, 3 napja indultak Budapestről. Épp indultunk volna, de ha már így összefutottunk, maradunk még egy negyed órát, elmesélünk egy két kalandot nekik, persze ők is leakadnak rajta, hogy nem hoztunk sátrat. Panaszkodunk a szembeszélről is, mire a lány mondja, itt mindig így fúj. Nagyszerű, szóval még balszerencsénk sincs, bármikor jövünk, ugyanez lett volna. Elismeréssel hallgatják az utunk apró történeteit, és ők is előadják, hogy bizony azért motorozni se könnyű, szétmegy az ember térde a hideg ellenszélben, stb… Van is rajtuk szerkó rendesen, csak nézek, micsoda bőrcucc, térdvédők, meg minden. Az egyik srác a kormánytáska tetejében lévő térképemet szemléli. Hopp, kihagytak egy kis félszigetet, megbeszélik a haverjával, hogy visszamennek. Mi pedig lassan útra kelünk, elmegyek még WC-re, majd elbúcsúzunk honfitársainktól. Jó volt egy kicsit magyarul beszélgetni.
Olyannyira jó, hogy meg is táltosodtam tőle. Vagy a szembeszél lett gyengébb, nem is tudom, de a lényeg, hogy van, hogy 26-28-al is tekerünk már. Ez ám a tempó! Nem is értem, mi történt velem, hajtok előre mint a szélvész. Elered az eső is, hálisten csak bátortalanul szemerkél, mit sem árt nekünk. Dombok jönnek, kilométer táblák mennek. Azt hiszem átestem valamiféle holtponton. Nem érdekel, milyen fáradt, és kimerült vagyok, az se érdekel, hogy fúj ez a rohadt szembeszél, most már odaérünk Róma határába ma estig! Tolom tovább elöl, piszkosul kemény ez az út ezzel a széllel. Eláll az eső. Legalább el nem ázunk, ez is valami. Megint meg kéne állni, és inni valamit. Szupermarket 6km, jelzi egy tábla. De nem bírom addig, meg kell állni előbb, most már mindegy, mennyibe kerül, megveszem egy benzinkútnál is több Euroért, de kell nekem egy másfél literes citromos jeges tea. Így is teszünk, egy benzinkút büféjében veszek újabb üveg lónyálat, és szinte azonnal leöntöm a torkomon az egészet. Még egy szendvics is beficcen újra. Vajon meddig bírom így? Most még 20km-t tettünk meg az előző megállás óta.
102, 101, 100… Két bringás halad el a 100-as tábla mellett, veszettül dudálnak, arcuk fáradt, de elszántak. Vajon mit érezhetnek? Ilyesmit leírni nem nagyon lehet, talán az tudja, aki futott már maratont, és meglátta a 40km-es táblát a vége előtt. Én még nem futottam csak félmarcsit, de most itt vagyok, én vagyok az egyik elszánt bringás. Most már csak két számjegynyi a távolság a végétől. 100km-t otthon volt, hogy egy délután is letekertünk, suli után. Most már menni fog. Újra esik. Roland áll az élre. Mindjárt itt van Civitavecchia, ott megállunk hosszabb pihenőre. Sőt, a város előtt kettéágazik az út, és innentől autópálya is megy tovább Róma felé, vége lesz tehát a nagy autóforgalomnak. Már csak néhány km az elágazás. Előtte azonban félpályás útlezárás jön, átterelődünk a másik két sávba, amiből most az egyik a miénk, a másik a szembejövőké. Betonsor választ el minket a másik két lezárt sávtól, a mi két sávunkat pedig ilyen kiálló műanyag fényvisszaverő akármik választják el. Egy hosszú egyenes felfelé jön. Szétszakadunk, nem elég a szembeszél, még emelkedik is. Na, és hogy tetéződjön a dolog, megpillantunk egy nagy böhöm buszt a visszapillantóban. Pont most jön, amikor már majdnem odaértünk az elágazásba, ahonnét ő mehetne már az autópályán, mi pedig békében a kis utunkon. Nem fér el mellettünk a sávban, lehúzódni nem tudunk, itt a betonkorlát, aminek a végét nem is látjuk, valahol a domb tetején túl van. Fölfelé hajtunk, szembeszélben, felmálházva. Alig gurulunk, amúgy is erőből kell szorítani a kormányt, hogy el ne zanyáljunk, de ha ez a nagy monstrum még mellénk is hajt… Abból baj lehet! De nem, áthajt a másik sávba, és úgy előz ki minket. Ezek a műanyag sávelválasztók úgy látszik ruganyosak, mert nem törtek ki. És mi is megmenekültünk. Esik ez a hülye eső. Néhány kanyargós lefelé jön, leválunk az útról, ami autópályaként folytatódik. Néhány felüljárón hajtunk át, majd megérkezünk Civitavecchia városába, hatalmas kikötő mellett gurulunk el. Vám jobbra, jelzi a tábla, úgy látszik innen más országokba is át lehet hajózni.
Bent a városban nem látunk szupermarketet, megkérdezünk egy rendőrt, mondd egyet, de nem értjük teljesen, mit magyaráz. Vagy már zárva, vagy most zár nemsokára… Mindegy, majd megnézzük. Most irány a tengerpart! Most látjuk először a Tirrén-tengert szemtől szembe, közelről. Hatalmas hullámokkal veri az üres partot, mi ámulva nézzük. Most érezni igazán, hogy átkeltünk keresztben az egész félszigeten, hogy előttünk a tenger. Leülünk egy padra, eszméletlen jólesik szétterpeszkedni, csinálok is magunkról egy fényképet. Vadul morajlik a tenger. Nemrég még az Adriában fürödtünk, most pedig itt vagyunk a túloldalt. Úrrá lesz rajtunk a hurrá hangulat. Leterítjük a földre Roland Olaszország térképét, hogy megszemléljük. Nagyon hosszú utat tettünk meg idáig, ha csak ezen a térképen nézzük, akkor is. Emellett eltörpül a még hátralévő, alig félhüvelynyi szakasz. Innen már 80km sincs Róma! Letesszük Roland kilométer óráját is a térképre, és készítünk róla egy csendéletet, amint 1425.9 km-en áll a térképre állítva. Fantasztikus közelségbe értünk Rómához. Felállunk a padtól, megvizsgáljuk közelebbről a tengert. A bringákat egy korlátnak támasztjuk, amire magunk is felülünk, háttérben a tenger, part, pálmafák. Csak épp az idő nem a legszebb, de ez most kit érdekel. Jobb alternatíva híján egy szökőkút tetejére állítjuk a fényképezőgépeket, így készítünk önkioldós képeket. Legurulunk a partra, egy betonmólón egészen a hullámtörőkig ki tudunk karikázni. Pontosabban amin vagyunk, az maga a hullámtörő. A tenger dühösen csapkodja alattunk a köveket, annyira, hogy egyszer majdnem el is ázunk az egyik nagyobb hullámtól. Mindenesetre a beton csuromvíz a lábunk alatt. Roland kiteker a gát végébe, készítek róla egy fotót, háttérben valami erőddel, amit állítólag Michelangelo építetett.
Lemegyünk a homokos partra is, erősen gondolkodunk egy fürdésen, de végül kihagyjuk. Rajtunk kívül szinte senki nincs erre, fürödni meg aztán végképp senkinek még csak eszébe sem jut. Most kicsit furdal a lelkiismeret, amiért siettettem a megérkezést, Rolandnak igaza van abban, hogy itt jó lett volna maradni egy napot. Sebaj, úgyis vacak az idő, ilyenkor nem lehet strandolni. Azért egy tengerparton alvást még megtolhatunk azért, a parttól úgy tudom kb. 30-40km Róma, annyit lekarikázunk hajnalban másfél óra alatt.
Megkeressük a szupermarketet, hálisten még nyitva van. Egy fekete fazon szólít le minket, először nem értjük mit akar, aztán rájövünk, hogy talán csak ilyen barátságos, és beszélgetni szeretne. Nigériából jött, most itt él valami közeli szigeten. Gondolom vásárolni jár be a kontinensre. Amíg Roland bemegy, én a parkolóban maradok, és elkezdem főzni a Tortellinit. Amíg készül a kaja, figyelem a nigériai barátunkat, fel alá cirkál egy mindenféle cuccokkal teli bevásárlókocsival, egy-két hasonszőrű cimborájával egyetemben. Nem értem, miért csinálják ezt, elkezdem figyelni őket. Lassanként összeáll a kép, és én ledöbbenek. Saját naivságomon is, hogy eddig még nem esett le, mi folyik a szemem előtt, és azon is, hogy mennyivel másképpen folyik, mint nálunk otthon. Az 1 Eurosokat koldulják el a kocsikból. Pontosabban nem koldulják, mint otthon, hanem itt ajánlanak is érte valamit cserébe, azon felül, hogy visszatolják a kocsit. A fekete srácok kocsijai olcsó árukkal vannak tele, nyilvánvalóan olyan cuccokkal, amik jóval olcsóbbak, mint egy Euro. Ezeket árulják a pakoló vásárlóknak, cserébe megkapják a bevásárlókocsiban lévő 1 Eurot. Mennyivel korrektebb már ez a módszer, mint otthon. Ez itt már nem is kéregetés. Nekik még én is odaadnám talán egy pár zokniért (a zokni a menő, azt nagyon szórják, mindenki azt vesz) azt a kocsit a pénzzel. Sokkal inkább, mint egy büdös, pia-, és bagószagú kéregetőnek. Mellesleg ők abszolút normális embernek tűnnek, el tudom képzelni, hogy ebből élnek, ebből tartják el a családjukat. Mert működik, sorra veszik a cuccokat tőlük, ők meg tolják vissza a kocsikat. Elkészül a sonkával töltött tészta, Roland is megjön a vásárlásból, hozott tejfölt, megesszük vele a kaját. Bemegyek én is a boltba, egyrészt a szükségleteimet elintézni, másrészt vásárolni még. Üdítőt veszek, és mustárt. A mustár azért kell, mert Roland vett virslit, de mustárunk nincs, és mustár nélkül a virsli olyan… olyan, mint… mint a tenger hullámok nélkül. Közben eszünkbe jut, hogy ez az utolsó közös kasszás vásárlásunk. Rómában már kicsit külön utakat járunk majd, Rolandnak máshol lesz a szállása, mint nekünk. Pontosabban Neki nincs, folytatja az OSH-t. :) Én ezt nem tehetem meg, barátnővel, barátokkal. De nem is baj, mert már nagyon vágyom egy igazi ágy után. Nem is tudom elképzelni már, milyen lehet egy pihe-puha, kényelmes ágyban aludni. Teljesen távolinak, és idegennek tűnik, pedig ha minden igaz, holnap este egy ilyen vár.
Most viszont vár az aszfalt, hogy a kerekeink alá gyűrjük. Gyorsan elmosogatok, pakolunk, és már indulunk is. Döbbenet, hogy mennyivel gyorsabban megy már mindez, mint az út elején. Egy idő után az ilyen utazást is megszokja az ember. Félelmetesen jó érzés visszagondolni erre az amúgy borús, esős napra. Most én hallgatok egy kis zenét, és Roland teker elöl. Pálmafák mindenfelé, jobbra közvetlen mellettünk a tenger, felette a nap épp lemenőben, és a fülemben a kedvenc dalaim szólnak. Olyan rég nem hallgattam a reggeli néhány perceken kívül zenét, hogy most nagyon jólesik. Egészen betölt, most érzem csak, mennyire hiányzott már, teljesen eltelít érzésekkel, az összes dal nagyon tetszik, még azok is, amiket előtte már untam. A szél se fúj már. A világ összes pénzéért, se semmiért nem cserélnék most senkivel. Pillanatnyilag el se tudom képzelni, hogy ember lehet a világon boldogabb nálam. Pedig nemrég még hogy szenvedtem, abban a kegyetlen szembeszélben jövet. Most pedig… Itt hullámzik mellettem a tenger, egy bringán ülök, amin idáig jöttem, hátunk mögött egy gyönyörű, néha kegyes, és néha kegyetlen, de épp ezért csodálatos út. Előttünk pedig egy köpésre itt van Róma. Számomra egy bizonyos szabadságot is jelent az, hogy az ember saját erejéből képes letekerni egy ilyen távot. Vagy ez a dolog, ami kezd motoszkálni bennem… Az a tudat, hogy kigondolsz valamit, először a saját fejedben is teljesen őrültségnek tűnik, de felteszed magadnak a kérdést - miért is ne? Miért ne sikerülhetne? Sokan mások továbbra is hülyének néznek, amikor meghallják az egészet, de Te tudod, hogy meg lehet csinálni. Egyre jobban realizálódik a fejedben az egész, végül megveszed a hazaútra a repülőjegyeket, most már nincs visszaút. Kőkeményen elhatározod magad, hogy mindent meg fogsz tenni az út sikeréért. Barátaiddal kisebb-nagyobb bicikliutakra mentek, ahol nem csak fizikailag, de lélekben is készülsz a nagy útra, folyamatosan ráhangolódsz. Megveszel mindent, ami szükséges, csomagtartók, táskák, keskeny külső. Közeledik a nap, már csak egyet kell aludni, reggel indultok. Ha tudnál aludni az izgatottságtól, de nem tudsz. Talán mégis őrültség az egész?! Talán azoknak volt igazuk, akik hitetlenkedtek? Mégiscsak 1500km, Alpokkal, Appenninekkel… Hogy fogom bírni? És akkor hirtelen rádöbbensz, hogy majdnem mindenen túl vagy már, millió egy csepp verejték, küzdelem, lelkesedés, és kitartás árán, de mindez már a hátad mögött van, tiéd lett, már odabent van, benned él tovább.
Ám ez az érzés nem tart örökké, hiszen még úton vagyunk, nincs még vége, épp sötétedik, autók suhannak el mellettünk, oda kell még figyelni. Vége a vidám zenehallgatásnak, túl veszélyes fél süketen hajtani. Roland majdnem nekimegy egy járdaszigetnek, mert menet közben SMS-t ír. Én is figyelhettem volna rá, de leginkább nem kellett volna menet közben üzenetet írni. Semmi sem lehet olyan fontos, hogy egy esést, vagy még nagyobb bajt kockáztassunk érte. Persze ez csak azután jut eszünkbe, miután majdnem megtörtént a baj. Hálisten csak majdnem. Átöltözünk éjszakai fényvisszaverő szerkóba, mert már majdnem teljesen ránk sötétedett. Egy jó 30km még hátravan, ami azért még nem kevés. Egy piros lámpánál megbeszéljük, hogy elvetjük a tengerparton alvás ötletét. Most is kerülni kéne miatta, és hajnalban is hosszabb lenne az út. Ilyen fáradtan pedig annyira nem fontos az a tengerpart, hogy többet tekerjünk, és kevesebbet aludjunk miatta. Érjünk már oda! Nincs kedvem itt a sötét út szélén tekerni. Végre áthajtunk az autópálya alatt, innen már nincs messze. Most már sugár irányt, egyenesen Róma közepe felé hajtunk. De hol is van az az oda? Hova oda? Megint nem tudjuk, pontosan hova is megyünk, valahol alvóhelyet kell találnunk. Csak ne menjünk túl sokáig ezen az úton tovább, mert a végén még behajtunk Rómába. De nem, egy lejárat által körbezárt kör alakú ligetesben keresünk először bivakot, de túl magas, és nedves a fű mindenütt. A szemközti mezőt választjuk, van ott egy-két búzabála, egyiknek a tövébe lepakolunk majd. Igen ám, de először oda kéne jutni valahogy. Kis földút megy lent a mezőn a főúttal párhuzamosan, valahol biztosan becsatlakozzuk. Megkeressük a helyet, de vesztünkre valami telep mellett van, ahol néhány kutya veszettül ugat. Ez így nem lesz jó. Visszamegyünk, és átemeljük a bringákat a szalagkorláton. Ez leírva egyszerűnek tűnik, de valójában azt hittem szét szakadok, piszok nehéz egy ilyen felmálházott bringa, alig bírtam el. Lent a mezőn megtaláljuk a bálánkat, betesszük mögé a bringánkat, és lefekszünk aludni. Napközben eszembe jutott, hogy vajon tudok-e majd aludni este, nem leszek-e túl izgatott hozzá?! Nem, ez nem okoz gondot, sokkal fáradtabb vagyok, mint izgatottabb, szinte azonnal elalszom. Innen már csak alig több, mint 20km Róma. Holnap hajnali 4-kor kelünk, és indulunk be a Szent Péter térre.

Tizennegyedik nap

Bőven sötét van még, mikor felébredünk. Hajnali fél 5. Bringák összeláncolva, kormánytáskám az összes papírommal, pénzemmel és kisebb - materiális - értékeimmel tele itt fekszik mellettem a hálózsákban. Most utoljára, hisz szinte már megérkeztünk, Róma, a végállomás innen alig 20km.
Ez a tény persze nem változtat azon, hogy iszonyat korán van, és jólesne még 5-10 óra alvás. Persze ki akarna aludni ilyenkor?! :) Nekiállunk teát főzni, és megenni a néhány izom-tibor csokipudingot. A tea eszméletlen jólesik. Persze, hogy a francba ne esne jól egy cukros meleg lötty egy ilyen nyirkos, hűvös kora hajnalon. Szépen el is fogyasztjuk a szerény reggelit, és már pakolunk is. De valami nincs rendjén. Roland nem találja szuper főző spiritusztartályának tetejét. Ez baj, hisz ez egy létfontosságú darabja, ezzel le lehet zárni a kis edényt, úgy, hogy nem folyik ki belőle a benne maradt szesz. De nincs meg, nem találjuk. Hová a francba gurulhatott, nem lehet olyan messze. Az első lámpámmal pásztázzuk a sötétben a gyepet, de egyszerűen nem találjuk sehol. Már jó 20 perce keressük, de sehol semmi. Mondom Rolandnak, hogy gondolja át, mikor, és mire használta utoljára, hová rakhatta?! Már a legextrémebb helyeken is megnézte, átkutatta a táskáit, sőt még én is széttúrtam egy-két cuccom, nem vagyok-e kleptomán a saját tudtomon kívül? Végül feladjuk. Roland elkezdi elpakolni a főző alkatrészeit. Egyszer csak tart egy pár másodperces néma szünetet, majd felém fordítva valamit, így szól: Ezt nézd csak Árpesz! - és mutatja, ahogy a záró fedél ott figyel a lángszabályozó sapka aljába szorulva. Valószínűleg a hőtágulás miatt szorult bele. Mi meg átkutattunk 10 négyzetméter gyepet a sötétben, és az összes táskánkat utána. De a lényeg, hogy meglett. Igaz, fél órát vesztettünk vele, de legalább lesz mit mesélni. Most viszont aztán gyerünk, már negyed 6 van, irány Róma! A főútra visszafelé menet már nem emeljük át a gépeket a szalagkorláton, most már kit zavar, ha ugatnak a kutyák a telep mellett, pár perc múlva úgyis kilométerekre leszünk innen. Azért egy méretesebb árkon még így is át kell kelnünk mire kiérünk a főútra. Ahogy közeledünk Róma felé, úgy kezd világosodni. Ez amolyan örömfutam a végén, 20km-t még egy kisgyerek is le tud tekerni. :) Meglátunk az út felett egy Róma központ - Citta’ del Vaticano táblát. Visszasétálok az úton, lefotózom. Nemsokára megérkezünk a Róma táblához is. Milyen furcsa… Legalább százszor elképzeltem ezt a pillanatot, és most tényleg itt vagyunk. Nem tudjuk rendesen lefotózni magunkat a táblával, egyszerűen képtelenség. Túl sötét van még hozzá. Vaku nélkül túl sötét lesz a kép, vakuval viszont egy nagy világító téglalap lesz a várva várt Róma táblánkból. 3-4 próbálkozás után beérjük az ilyen képekkel. Egy apró rajzot látunk a szalagkorláton a tábla alatt. Valamilyen lengyel város neve, egy kerékpár, Róma, és egy szám. Több mint 3000km-es utat tett meg valaki idáig. Apró emléktábláját épp a legjobb helyre rajzolta, mi el tudjuk képzelni, mit jelenthetett Neki ez az út.
Róma csendes, majdhogynem kihalt utcáin csorgunk lefelé a Tevere felé, egyenesen nyugatnak. Szombat reggel van. Különcnek, őrültnek, erősnek érzem magam. Nem akartam ezt senkinek elmondani, épp elég, hogy én tudom, mögöttem volt az út, mindaz amiért csináltuk, már mind az enyém, hát sikerült. A metró mentén haladunk, látom a kis piros M betűket mindenütt, amiket az útikönyvben olvastam. Ha tehát itt van a metró alattunk, akkor minden bizonnyal már a belvárosban járunk. Ez hát Róma. Milliószor elképzeltem magamban, ahogy olvastam róla az útikönyvekben, és a neten a sok élménybeszámolót. Persze más volt, teljesen más. Most hogy itt vagyok, már nem is emlékszem rá, hogyan képzeltem el azelőtt. Kiérünk a Tevere partjára. Úgy terveztük, hogy idáig csak arra figyelünk nyugatnak haladjunk, majd itt helyre rakjuk magunkat, és megkeressük a Szent Péter teret. Épp egy híd mellett érünk ki a folyóhoz, és mivel épp ezen a hídon halad át a metróvonal, nem nehéz megtalálnunk Roland térképén. Nem vagyunk messze Vatikántól, néhány híddal délebbre van. Pont abból az irányból fogunk megérkezni, ahogy otthon elképzeltem. A Tevere partján jövünk Észak felöl, mindjárt feltűnik az Angyalvár, majd a Via Della Conciliazone. Így is van, itt az Angyalvár jobbra. Épp csak a cédrusokat nem képzeltem hozzá. Itt a Via Della Conciliazone is, épp csak a nagy álmosságot, és fáradtságot nem képzeltem hozzá. Regélhetnék itt most arról, hogy micsoda csodálatos és felemelő érzés volt megérkezni a Szent Péter térre, de az igazság az, hogy semmiféle ilyesmit nem éreztem. Útközben már épp elégszer átéltem ezt a pillanatot. Annyi lelkesedést és erőt adott nekem, hogy mostanra már nem is maradt más belőle, mint maga a pillanat. Mielőtt begurulhatnánk a térre, rendőrök figyelmeztetnek, hogy tilos a téren bringázni. Így gyalog, a bringákat tolva tettük meg az utolsó néhány méterét az utunknak.
A tér közepén tényleg ott magasodik az obeliszk. Oldalában egy idősebb fazon, aki nagyon eltévedhetett. Valami szőnyegfélén térdelve, egy botnak támaszkodva artikulálatlanul kántál valami szöveget, amiről nehezen tudom elképzelni, hogy bármiféle értelme is lenne. A srác nagyon elvétette, hisz ez a Szent Péter tér. Kétlem, hogy ez a fajta viselkedés katolikus szokás lenne. Ráadásul a kelet se stimmel. Emberünk valószínű azt gondolta, hogyha szembe áll a bazilikával, akkor Északnak néz. Na most ez nem így van, hisz ilyenkor Nyugat felé nézünk. Így a figura 90 fokkal eltévesztette az irányt, Észak felé szórja az imáit. Kora hajnalban. Nooormális?! Rajta kívül még néhány ember lézeng a téren, rendőrök, turisták és mi. Már gyűlik a sor a Szent Péter bazilika bejáratánál. Roland odahív a kilométerórájához. A számláló 1500,7km-en áll. Ezt aztán kicentiztük! Egy tipikus kocaturista figura lép oda hozzánk, idős ember, ősz hajjal, fehér sportcipőben. Amerikai angolt nyom, azt kérdezi, nem görögök vagyunk-e?! :) Mi az isten ez?!? Nem, nem görögök vagyunk, magyarok vagyunk, Budapestről jöttünk, bringával, és épp most érkeztünk meg. Na jó, de nem tudjuk véletlenül, hogy hol lehet átkompozni az Adrián Görögországba?! Háhhh, most ehhez mit lehet hozzászólni? Nem, nem tudjuk, honnan a jó viharból lehet átkelni az Adrián Görögország felé, most jöttünk 1500km-ről, Budapestről. Áááá, Ő meg Amerikából jött, van egy farmja Kansasban… Biztos nem tudjuk, hogy tudna eljutni Görögországba? Hát… Izééé! Nem, és nem is érdekel! De figyelj már öregem, ha már itt vagy, nem csinálnál rólunk egy képet? Persze a képet elrontotta, de mit várjunk egy olyan embertől, aki még Görögországba se képes eljutni magától? Na jó, viccet félretéve, ennél azért jóval illedelmesebben hajtottuk el az öregurat, a farmjával együtt. Annyira nem vágta le, hogy ez nekünk valamiféle nagy pillanat, vagy micsoda, és nem érdekel minket, hogy Ő hogy jut el Görögországba, se az, hogy mekkora hatalmas farmja van otthon az USA-ban.
Az elemeim pont ekkora merültek le csutkára, úgy kellett végigpróbálnom az összest, mire végre sikerült egy önkioldós képet készítenünk a Szent Péter bazilikáról és magunkról. A nap lassan felbukott a horizont alól, pont Keletről, a Via Della Conciliazone felől világított be a térre, az obeliszk árnyéka pont párhuzamos volt vele. Ittunk pár kortyot a közeli kútból, majd félrevonultunk a tér széléhez, leülni a lépcsőre. Roland előkapott a táskájából egy üveg pezsgőt! Ez meg ugyan honnan? Tegnap vette a szupermarketben. Sikerült úgy kicsempésznie, hogy nem vettem észre, így megvan a meglepetés számomra. Az igazság az, hogy utálom a pezsgőt, de mit számít az. Akkor ott, a Szent Péter tér sarkában imádtam. Csak ültünk a lépcsőn, ittuk a pezsgőt, Roland pipára gyújtott, én pedig írtam haza egy SMS-t: Megcsináltuk… Néztem az eget és nem hittem el, hogy az élet lehet ilyen szép. Néztem a kerékpárt, és alig hittem el, hogy az ember ilyen csodás eszközt tudott alkotni. Motorhajtás nélkül otthonról elkarikáztunk Rómába, itt ülünk a Vatikánban, a Szent Péter tér sarkában. Megcsináltuk. Fürödtünk egy órácskát az érzésben, majd úgy döntünk, továbbállunk, keresünk egy ideálisabb helyet a pihenésre. Vatikántól délre látok egy zöld foltot Roland térképén, irány tehát az a park. Kifelé menet még összetalálkozunk a híres svájci gárdistákkal is.
Nincs túl nagy szerencsénk, a várostérkép nem jelölte, hogy ez a park egy jóval magasabb helyen van, mint a Vatikán. Fáradtan tekerünk felfelé egy egyirányú utcában, természetesen szemben a megengedett iránnyal. Nem olyan vicces a dolog, mert az utca egyre jobban beszűkül, a végén már nincs más, csak az aszfalt, és rögtön mellette mind a két oldalt fal. De ami a legrosszabb, hogy egyre meredekebb is. Mi lesz, ha itt szembejön valami nagy? Hálisten nem jött semmi, de az utca végén egy rendőr irányította a forgalmat… Ajajj! Na most mi lesz?! Az lett, hogy békésen megállította nekünk a forgalmat, hogy ki tudjunk kanyarodni az egyirányú utcánkból, amibe csak innen lett volna szabad behajtani. Ezen kívül más semmi. Hát, jó arcok ezek az olaszok. Vagy itt szabad kerékpározni az egyirányúban szembe? Nem tudom, mindenesetre ezt megúsztuk! :) Mire ide felértünk, leesett, hogy a park, amit kinéztünk, valamiféle várkert, és egy várat - mint tudjuk -.magasba szokás építeni. Behajtunk a várba, és ledobjuk magunkat egy magas fákkal körülvett füves részen. Körben járda, minicirkusz, Garibaldi-szobor, kőkorlát után szakad le a mélybe a várfal, odalent az egyirányú utcánk, cédrusfenyők, Róma. Na lőjük fel egy kicsit a pizsamát, hova tovább sietni, megérkeztünk. A gép meg csak este száll le. Polifoam leterít, kistáska a fej alá, édes álom...
Egy-két órája már szundíthattam, amikor egyszer csak irdatlan hangos robbanásra ébredek. Mi a jó isten történt? Ez hangosabb volt, mintha a mellettem lévő fába belecsapott volna a villám. Néhány másodpercbe beletelik, mire realizálom, hogy valószínű valamilyen díszlövés dördült el valamilyen alkalomból (Mondjuk, mert dél van?!), valamilyen irdatlan régi, hangos monstrumból. A jó életbe, egy másodpercig el se tudtam képzelni mi lehet ez, azt hittem, kitört a harmadik világháború. Gondolj bele! Épp életed eddigi legnagyobb kalandját próbálod feldolgozni (kipihenni…) egy kis alvással, szóval épp életed egyik legédesebb álmát alszod, amikor egy brutális nagy durranásra riadsz fel.
Na mindegy, ha már felébredtünk, csináljunk valamit. Roland már nem alszik, egy padon ül a járda mellett. Egyszer még megkeresem azt a padot, olyan jó volt ott ülni. Elhatároztuk, hogy megfőzzük az utolsó közös ebédünket, a virslit. Elmentem vízért, és találtam is egy WC-t a közelben. Meglepetten tapasztaltam, hogy ingyenes. Nem tudom, otthon találnék-e ingyenes WC-t a Budai-várban. És még a WC-s néni is szívélyesen megmutatta a személyzeti vízcsapot, amikor a rendes mosdónál nem fért a csap alá az üvegem. Víz van, gyufa van, virsli fő. Mi pedig eszünk, életem egyik legműanyagabb virslijét, de persze hogy teljesen jóízűen, szuper száraz csomagolt kocka-kenyérrel. Amíg a padon majszolunk sok ember mászkál erre, turisták, pihenő rómaiak. Egy apuka pónilovacskáztatja a kisfiát. A gyerek ül a pónin, amit a pónis figura vezet az apuka mellett. Így mennek vagy 5 kört a fás rész körül, aminek a szélében figyelünk mi a padon vidáman. A kissrác halál unott fejet vág. Talán még a póninál is jobban unja a témát. De azért mennek még egy kört. Rolanddal összenézünk: Te figyelj már, szerintem ezt a gyereket most épp büntetik! :) Biztos rossz fát tett a tűzre, és most bűnhődik. „Kisfiam, rakjál végre rendet a szobádban, különben mész fel a várba büntibe lovacskázni!!!”. Eszméletlen… Még egy gyerek, ezt is viszik körbe-körbe. Öregek vagyunk mi már ehhez, nem érthetjük a pónin lovacskázás lényegét. Én inkább vissza is fekszem a fűbe szunyálni. Csak nehogy lőjenek kettőkor is, mert nem állok jót magamért. Roland marad a padon, naplót irogat. Én zenét hallgatok, és lusta vagyok válaszolni az SMS-re. A többeik már Ferihegyen vannak, Nóri nagyon örül, hogy megérkeztünk. Én meg nagyon alszom mindjárt.
Haha, na persze… Roland felébreszt néhány perc múlva, valami spagettiről beszél, miközben törölgetem a még meg nem érkezett álmot a szememből. Milyen spagetti? Mi, micsoda? Ki ez a fazon? Hogy meghív minket egy spagettire? Na neeeeee!!! Eldobom az agyam. Itt egy figura, egy középkorú férfi, bringával, csomagtartóval, rajta egy kisebb táskával. Nagy bringásnak tűnik, aki azonban most csak úgy lébecol, komoly gépe alig van megrakva cuccal, csak a szomszédban járhatott. Meglátott minket, a két bringát felmálházva, magyar zászló, Roland pólóján Budapest - Róma felirat. Összerakta a képet, és leszólította Rolandot, én már csak ott kapcsolódtam be a beszélgetésbe, hogy pakoljunk gyorsan, menjünk vele spagettizni! Úgy tűnik, nem viccel a fazon. Rolanddal villámkonzultációt tartunk: 3 dolog lehetséges:
1. Láthatóan most érkezett meg egy kisebb bringatúrából, meglátott minket zászlóstul, pólóstul. Ejj, ezek frankón őrült bringás figurák, mondta magában. Nem akar egyedül kajálni, és tényleg ilyen jó arc. - Ez esetben nagy mákunk van.
2. Valami suttyó, aki esetleg meg akarja hivatni magát. Ez esetben megünnepeljük a megérkezésünket. Kicsit drágábban, de hát ez van, egyszer élünk, most legalább beszélgethetünk egy római lakossal.
3. Nem hagyományos a szexuális beállítottsága, és valami hátsó szándéka van velünk. - De mi ketten vagyunk, ő meg túl van az 50-en, biztos, hogy papírkutya, lenyomnánk, mint Süsü a cölöpöt.
Hamar kiderült, hogy az első változat a valóság. Pikk-pakk összekapom a cuccaim, és már gurulunk is Stefan mellett Róma macskaköves utcáin. Teljesen szívélyesen, és totál feszélyezetlenül beszél magáról, elmondja, hogy színész, hogy itt lakik nem messze, és hogy vonattal jött valahonnan 90km-ről, ahol biciklizett. Megkérem, hogy tanítson meg valamire olaszul minket. Azt mondja: Bella Ragazze! („Bella Rágáddze!”) Utánamondjuk párszor nagy nevetések közepette, majd megkérdezzük: de mégis, mit jelent ez? - Pretty Woman! Jön a válasz, és a még nagyobb nevetés. Nagy bohém lehet ez a Stefan, ezt már néhány mondat után megállapítjuk Róla. Megállunk egy zöldségesnél, berohan paradicsomot venni. Bent hangosan beszélget az eladókkal, viccel velük, nevetnek, látszik, hogy barátai. Kint a bolt előtt egy nővel áll le egy pillanatra szót váltani, úgy tűnik, őt is ismeri. A mondatában elcsípjük az előbb tanult kifejezést: Bella Ragazze. Elköszön a nőtől, és mi is elköszönünk: Bella Ragazze!!! :) Stefan! Teach us more words! - mondom Neki, mire jön a válasz, hogy nem-nem, nincs szükségünk ennél több olasztudásra. Ez minden, amit tudnunk kell! Megállunk egy másik boltnál is. Innen mintha üvegekkel jönni ki. Csak nem sör? Nem, biztos csak káprázik a szemem. Az már túl szép lenne, ha Birra Moretti-k kandikálnának ki a szatyrából.
Pár utcával lejjebb egy társasház kapujánál állunk meg. Itt lakik Stefan, a 6. emeleten. Menjünk utána a lifttel, egyszerre csak 1 bringa fér be. Na most van vége az álomnak, nem lesz ott senki a legfelsőn. De nem, Stefan ott vár, megmutatja, hová tudom letenni a lakásában a bringát, Roland is feljön utánunk, és máris egy hatalmas, tetőtéri teraszon találjuk magunkat. Na ez kész! Ilyen nincs. Róma, egy ház legfelső emeletén, egy teraszon, nyugágy, mindenütt növények, asztal, székek, bringa a falon. Stefan meg elhúzott spagettit csinálni. Csak még előtte kihozott nekünk egy sört. Próbálom leírni ezt az érzést, de nehéz. Letekerünk Rómába, ahol jön egy bohém színész fazon, és felhív minket a lakására ahol sörrel, és spagettivel kínál minket. Komolyan, ez nagyon kész. Csak ültünk ott Rolanddal egymással szemben a kisasztalnál, fülig ért a szánk, mosolyogtunk… Mit mosolyogtunk, teli pofából röhögtünk egymásra, hogy ilyen nincs, ilyen mák nincs is a világon. Magasba emeltük a poharunkat! Megcsináltuk, most aztán kijelenthetjük: megérkeztünk!
Stefan mesél a színdarabokról, amiben szerepelt. Egyszer például egy szökőkút volt a színpad, és ők csónakokban ülve játszották a szerepüket. Igazi bolondos figura ez a Stefan, van, hogy nem is értjük, amit mond, csak azon nevetünk, ahogy ő nevet. Magyarországról csupán két dolog jut az eszébe: a puli, és a palacsinta. Mesélek egy kicsit Budapestről, ahogy kitelik az angoltudásomból. Elmeséljük az amerikai srácokkal való találkozást is Firenzében, a Ponte Vecchio-t, a Ragazze-ket, az esőt az Alpokban, a Wörther See-t, de még a Balatonról is mesélünk Neki. Ő is beszél bőven, megtudjuk, hogy van egy kb. velünk egyidős lánya, és hogy szerinte a kolosszeum nem szép, csupán egy rom, ő például még nem is látta belülről. Kihajtjuk Roland Róma térképét, és egy csomó érdekes dolgot bejelöl nekünk rajta. Pl. Tudtátok, hogy Rómában van egy piramis? Na és persze minden háztömbben 2-3 templom. Ezek közül megtudjuk, melyek az érdekesebbek, ill. hogy azokban miket érdemes megnézni. Bejelöljük a Pantheon-t is, a Piazza Navona-t, a borostyán utat, és még sok mást. Tele lesz Roland térképe kis matricákkal. A következő 5 nap ezeket mind végigjárjuk! Stefan sajnos nem lesz Rómában ekkor, pedig felajánlotta volna, hogy körbevezet egy-két helyen. Legalábbis ezt mondta… :) Címet is cserélünk vele, pontosabban mi írtuk fel neki mindketten a címünket, telefonszámmal, mindennel. Ha egyszer eljön hozzánk, kap olyan gulyáslevest, hogy már nem csak a puli meg a palacsinta fog eszébe jutni Magyarországról. :) Apropó kaja! Életem legfinomabb spagettijét ettem Stefannál. Miközben csinálta, egyszer kirohant hozzánk a teraszra, letépett egy kis szárat valami növényből, és vitte belemorzsolni a szószba. Le voltunk nyűgözve, egyszerűen isteni volt! Igazi olasz spagetti, egy igazi olasztól. Ennél igazibbat étteremben se kapnánk. Elfogyott az egész tál. Csak faltam a finom tésztát, és közben nem hittem el, hogy itt vagyok, hogy ez történik velem. Hoztam otthonról egy kis Unicumot laposüvegben, eddig nem került megcsapolásra, de itt elérkezett az ideje. Stefannak nem nagyon ízlett. :) Igaz is, az Unicum nekem is csak azért tűnik finomnak, mert szép emlékeim fűződnek hozzá. Ezek után meg aztán pláne imádni fogom. Rolanddal letöltünk két-két centet vizespohárba, koccintottunk az út sikerére. Most már szabad, megcsináltuk. Olyan boldog voltam ott azon a 6. emeleti teraszon, hogy az nem is igaz. Biztos nektek is volt már olyan pillanat az életetekben, amire mindig szívesen emlékeztek vissza, mert olyan szép volt. Na, én már ott tudtam fent a teraszon, hogy ezt a pár órát Stefannál sose felejtem el. Beszélgettünk minden féléről, Olaszországról, az olaszokról, hogy milyen sokfélék, Magyarországról, a kerékpárról, a nőkről, de még vallásról is. Megmutatta Roland Olaszország térképén, hogy hol van a világ első kolostora, beszélt a Róma melletti szép vidékekről, a tavakról, amerre biciklizni szokott. Most nagyon örültem az angol tudásomnak. Persze valószínű egy „native speaker” falramászott volna a mondatszerkezeteimen, de mindig meg tudtam értetni magam, és már ez is valami.
Bár kaptam egy SMS-t, hogy késni fog Nóriék gépe, de azért leléptünk 3-4 óra vendégszeretet után, hálásan megköszöntük neki a vendéglátást, a spagettit, a sört, meg mindent. Biztosan látta rajtunk, hogy nagyon boldoggá tett minket. Kint Roland első dolga volt felírni az utcanevet, és a ház-, ill. ajtószámot, hogy máskor is megtaláljuk római barátunkat, akár levélben, akár személyesen. Leültünk egy padra, ahol Roland összeadta az utazás közös költségeit, elosztottuk kettővel. 28000 Forint volt a részem a szlovén-osztrák határtól. Ugyanis innentől jött az Euro-zóna, innen egy-két kivétellel mindig Roland pénzéből vettük a kaját. Másra pedig nem költöttünk. Kicsit több, mint harmincezer bőven megérte egy ilyen két hetes kalandért. Sőt, piszok olcsó volt! Na de most jön majd csak a fekete leves, már ami az anyagiakat illeti. A szállás. A magyar nővérek által fenntartott Szent István zarándokházban már nem volt hely, így a tőle pár sarokra lévő lengyel nővéreknél kaptunk szállást, szintén a Via Del Casaletto-n. Most már csak meg kell keresni. Roland is velem tart. Ő persze máshol „lakik”, ha az Open Sky Hotelt lehet annak nevezni. Azért fürödni, és bringát tárolni tud majd valahol, egy helyen, ami ugyanahhoz a szerzetesrendhez tartozik, mint a régi gimije. Azt hiszem. Ezt ő tudja… A lényeg, hogy nem akart egy vagyont költeni szállásra, és ezért a következő 5 nap nem ott fog megszállni, ahol mi. Azért most együtt keressük meg a Via Del Casaletto 541-et. Kisebb bolyongás után szinte necc nélkül megtaláljuk. Felismerem az épületet, és az előtte lévő cédrusfenyő erdőt, otthon a neten láttam már fényképről. A kaputelefonban nem értik az angol szavaimat, de azért beengednek. Bent a nővérek nagyon kedvesek, csak épp egyetlen szót sem tudunk váltani egymással, amit a másik fél értene. Ők beszélnek lengyelül, és olaszul, mi pedig magyarul, németül, és angolul. Ez így nem lesz jó… :) Jajjj, dehogynem! Ááááá, ungaréze!? És máris a recepciónál álló fiatal sráchoz vezetnek. Szia, Te tudsz magyarul?! Hát persze, magyar vagyok. - Válaszolja a srác, vagyis Elek, akinek segítségével mindent hamar megtudok, hogy hol a szobánk, hogy merre szabad menni az épületben, és merre nem, hogy mikor kapunk reggelit, hogy melyik a mi asztalunk az étkezőben, hogy 4 Euro a mosógép használat, egyszóval mindent, amit tudnunk kell, azt megtudjuk a gyors tolmácsolásában. Eleknek van egy részletesebb Róma térképe, amin rajta vannak a külvárosi kerületek is. Ezen végre megtaláljuk, hova is kell mennie Rolandnak. Megbeszélünk egy találkát holnap délelőtt a Szent Péter téren, és búcsút veszünk egymástól. 13 és fél napja együtt toltuk idáig. Most egyedül pakolom fel a táskákat a szobába. Az első emeleten vagyunk, az ablak az udvarra néz, látni a kaput is. Ott fognak megérkezni, látni fogom őket, amikor megjönnek. Sorra szedem le a táskákat a bringáról, és hordom őket fel. Két első táska, a kormánytáska, plusz a hátsó nagytáska, na meg a rákötözött matrac. Ezek nélkül egy csontváznak tűnik most a gép. Felülök rá, megyek egy kört az udvaron. Ekkor kb. úgy nézhettem ki, mint aki most ült először kerékpáron. Össze-vissza rángattam a kormányt, és dülöngéltem, furcsa volt, hogy nincs rajta a sok csomag. Pehelykönnyű lett a bringa, fél kézzel a magasba tudom emelni. Így mindjárt nem jelentene gondot egy szalagkorlát.
Pillanatok alatt hatalmas kuplerájt csinálok a szobából, ahogy szétpakolom a táskák tartalmát. Egy-két ruhám penészes lett, azokat kiraktam az ablakpárkányra száradni. A többi koszos cuccot egyszerűen behánytam a fürdőszoba mosdókagylójába. Az ágyak közül kihúztam az éjjeliszekrényt, majd összetoltam az ágyakat. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem tudtam, mit csináljak. Itt vagyok, kész vége, innen aztán végképp nincs merre tovább. Meg kell várnom, amíg megérkeznek a többiek. Nóri, Balázs, és Judit, Nóri barátnője. Sose vártam még annyira embereket, mint akkor őket. Nem bírtam magammal, lementem a szobából, lent megtaláltam Eleket, és elkezdtem neki mesélni. Össze-vissza kanyarodtam az egyik sztoriból a másikba, azt se tudtam, mit meséljek el. Azért Eleket is hagytam szóhoz jutni, megtudtam róla, hogy egy kecskeméti tanár, aki a zöld Suzukijával járja nyaranta Olaszországot, mert hogy egyszer dolgozott itt kint egy ideig, és perfektül nyomja az olaszt. És azt is megtudtam, hogy a nagymamája nagyon finom túrós sütit készít. :) Érdeklődéssel, és csodálattal figyelte, ahogy meséltem a nagy út kalandjait. Megígértem neki, hogy ha Balázs megjön a laptoppal, megmutatom majd a képeket az útról. Az lesz ám csak a móka, megnézni 15 colon a képeket. Csak érkezzenek már meg! Eleknek el kellett mennie, megbeszélt egy vacsorát a nővérekkel valami közeli trattoriában, én persze nem tartok velük, hisz most már nem sokára betoppanhatnak Nóriék. De nem, SMS jön, hogy leszálltak, de nem jár a metró, iszonyat tömeg van a buszokon. Ez érdekes, én csak néhány buszt láttam a városban, de azok tök üresek voltak. Na mindegy, írok SMS-t, hogy szálljanak taxiba, egyszer azt is ki lehet bírni, és ott talán nem rabolják ki őket jövet.
Piszok éhes vagyok már és semmi kajám nincs. Remélem, hoznak valamit. Elkezdek mosni. Találok két pirinyó szappant a fürdőszobában, addig dörzsölöm forró vízben vele a koszos zoknijaimat, és gatyáimat, amíg el nem fogy az egyik (az egyik szappan). Visszagondolok, mikor is mostam utoljára. Vagy inkább hol? Az Adria partján, a cölöpös háznál, azon a gyönyörű napsütéses reggelen. És ez még csak az egyik szép reggel volt a sok jóságból… Átgondolom, hogy mennyi minden történt velünk az elmúlt szúk két hétben, és önkéntelenül is elmosolyodom. Igen, az út beváltotta a hozzá fűzött reményeit. Sőt… Mi az hogy! Kétségtelenül ez a legkomolyabb móka, amit eddig csináltam. Gyönyörű szép 13 nap, telis tele jobbnál jobb kalandokkal, nagy megpróbáltatásokkal, saját magam számára is felfoghatatlan teljesítményekkel. A fenébe is, hát itt vagyok. Itt vagyok Rómában, és sikálom a büdös zoknijaimat egy darabka szappannal. Juhéééjjj!!! :) Már tudom, otthon le fogom írni az egészet, elejétől a végéig, minden apró részletével, ami csak eszembe jut. Kiteregetek a szárítóra. Mindez amúgy eszembe se jutna, monoton egy órás munka volt az egész, de most valahogy mégis jólesett ezt csinálni. Egy ezrest spóroltam. 1000 Forintot egy óra alatt. :) Még mindig nem jönnek… Mi van már? Felhívom Nórit, kerül, amibe kerül! 500 Forint, de tudom, már itt vannak bent a városban, valami metrópótló buszon nyomorognak. Befordítom az asztalt a nyitott ablakkal szembe, és elkezdek naplót írni:
„Egy szobában vagyok! Egy szobában! Vannak falak, ablak, mennyezet, szekrény, minden… Van ágy!!! Asztal, amin írok, szék, amin ülök. Van fürdőszoba, melegvízzel. Zuhanyoztam az előbb, és most patyolat tiszta vagyok. Még az írásom is megszépült úgy látom…”
„Ez az 541!” - Hallom Balázs hangját. Lerohanok, ki az udvarra, a kapuhoz. Nóri mosolyog rám, még szebb, mint azelőtt.

Adatok

Rómában

Még most sem igazán hiszem el, hogy ott voltam Rómában. Olyan távoli, hihetetlen az egész. Hétről hétre írtam az út történetét, szeptembertől kezdve minden hét péntekjére elkészítettem a következő napleírását. Közben felidéztem minden apró emléket, élményt, fájdalmat, minden érzést, és képet, amit csak tudtam. Újra és újra átéltem az egészet. Persze egyre jobban megszépült mindent. Ma már az a szembeszél se fáj az utolsó szakaszról. Legszívesebben újra ott lennék most abban a szembeszélben, pedig akkor bizony a pokolba kívántam. Róma pedig… Rómában szinte már túl csodálatos volt minden. Nehéz is lesz leírni, hisz ekkor már nem írtam sok naplót, és teljesen elengedtem magam. Ott volt velem a barátnőm, és ott volt Balázs, és Judit is már. Az út pedig véget ért, megcsináltuk. Ez nagyon nagy megkönnyebbülést jelentett.
Szombat reggel egy buszmegállóban épp azon tanakodtunk, hogy melyik busszal is tudunk bejutni a városba, amikor egy buszra váró hölgy magyarul ránk köszönt, és útbaigazított minket: a mi buszunk pár sarokkal lejjebb jár, és egy másik megállóban áll meg. Remek, ez már igen! :) Persze utólag már tudom, a Szent István zarándokház mellett álltunk a buszmegállóban, ezért történhetett ez meg. Megtaláltuk a buszmegállónkat, azonban a dolog nem volt ilyen egyszerű, heti bérletet szerettünk volna venni, amit persze sehol nem lehetett kapni. Szétváltunk, először én kutattam bérletért, de egyik helyről a másikra küldtek, össze-vissza… Persze bérlet sehol nem volt. Közben találtam egy elektronikai boltot, ahol volt hálózati átalakító. Ugyanis Olaszországban másik a konnektorok, mint itt. Balázs laptopjának pedig egy idő után szüksége lesz feszültségre. Feladtam a bérlet utáni kutatást, most én ültem le egy kicsit a buszmegállóban, és a többiek széledtek szét, innivalót, átalakítót, és netán, ha ők ügyesebbek lennének, bérletet vásárolni. Emlékszem, mennyire nem érdekelt, hogy még mindig itt tökölünk a külvárosban, amikor már bolyonghatnánk a belső kerületekben, Kolosszeum, miegymás… De ez akkor egyáltalán nem zavart. Örültem, hogy itt vagyok, épségben, egészben, az út után. Enyém az út, a kaland, elejétől a végéig. Enyém Róma, enyém az egész világ, nekem süt a Nap, itt ülök egy buszmegállóban, Rómában. Felvettem a napszemüvegem, és elkezdtem zenét hallgatni. Az se zavart volna, ha egy óráig nem jönnek vissza a többiek. Csak ültem ott, és mosolyogtam magamban, de azt nagyon. Aztán persze, amikor megjöttek Nóriék, azért megörültem Nekik, és már együtt mosolyogtunk. Hamar jött egy busz, 44-es, a miénk. Meglepődtem, hogy le tudtunk ülni. Otthon azt hallottam, tömegnyomor van a tömegközlekedési eszközökön. Ez nem igaz.
A Piazza Navona-n tett le minket a busz, a „fogsor”, azaz a Viktor Emanuele emlékmű előtt. Juditot és Balázst rögtön megtámadta egy ókori római katona, és elraboltak Tőlük egy-egy Eurót, persze egy-egy fényképért cserébe. Én rögtön sejtettem, hogy erre megy ki a játék, s nem csak úgy heccből öltöztek be, s lézengenek itt. Egy sarokkal odébb, az első kisboltnál azonnal meg kellett állnunk, a lányokra ellenállhatatlan képeslapvásárlási inger tört rá, na de kit zavar?! Mi addig Balázzsal helyet foglalunk a lépcsőn, és hopp, eddig tartott másfél liter jegestea. Átsétáltunk a Termini pályaudvarhoz, útba ejtve egy bezárt templomot. A Termininél visszaszereztük a helyi közlekedési vállalat embereitől Balázs bérletét, és nekem is vettünk egyet. Balázs bérletét tegnap első kezeléskor elnyelte egy jegykezelő automata, de mára előkerült, és visszakapta az iszonyatosan meggyűrt, és megtépett bérletkártyáját. Na, akkor most már aztán szabadok vagyunk, elintéztünk minden elintéznivalót, most már azt csinálunk amit akarunk, van nekem is bérletem, és Balázsét is visszaszereztük. Felpattantunk egy buszra, ami Vatikán felé ment, és én elkezdtem a térképen követni az utunkat. Egy szimpatikus helyen egyszer csak felkiáltottam, hogy most jó, jelezzetek, leszállunk. Egy hosszúkás teret néztem ki első célpontnak, nem messze a Pantheontól. Ez volt a Piazza Navona, egy tér, három gyönyörű szökőkúttal, a középsőből még egy obeliszk is emelkedik. Ekkor még nem sejtettem, hogy nem sokára nagyon kedves lesz nekem ez a hely. Judit olvasott egyszer egy Rómában játszódó bűnügyi regényt, és azt játszottuk, hogy a könyvben szereplő helyeket sorra felkerestük. Persze nem abban a sorrendben, ahogy a könyvben következtek, hanem ahogy nekünk jöttek. A térről átsétáltunk a Pantheonhoz, megcsodáltuk a gyönyörű, lyukas tetejű, tömör beton kupolát. Eszméletlen, mit meg nem tudtak anno építeni… És az is eszméletlen, ahogyan a fény árad be azon a lyukon, mint valami filmben. Csináltunk is néhány jó fotót. Középen a padlón is volt négy kis lyuk, nyílván a vízelvezetést szolgálták. Megcsodáltuk sírokat is, majd szépen továbbálltunk. Megnéztünk egy csomó templomot, teret, és obeliszket Judit könyvéből, úgy hogy közben a Szent Péter tér felé vettük az irányt. Ugyanis közeledett a találka ideje Rolanddal. Az Angyalvár felől közelítettünk, ahogy tegnap hajnalban is Rolanddal. Csak most gyalog, másodszor, Nórival, Balázzsal, és Judittal. Nini, itt egy szabad pad. Odaszaladtam, és hanyatt vágtam magam rajta. Nóri azt hitte, ennyire elfáradtam, és már rosszul vagyok, pedig nem voltam… Na jó, igen, de nem érdekelt, csak boldog voltam. Felugrottam, és megcsókoltam Nórit. Annyira vártam már az út végén, hogy lássam… És most végre itt sétáltunk kézenfogva.
A Szent Péter téren azonnal megtaláltuk a Nyugati Szelet Judit könyvéből, és nem sokkal később Roland is előkerült mosolyogva a napszemüvegében. Judit, és Balázs még nem ismerte Rolandot, most találkoztak először, így rövid bemutatkozás következett. Roland vett még Firenzében vett magunknak egy-egy kitűzőt az olasz címerrel, most mind a ketten ezt viseltük az ingünkre tűzve. Szinte semmi sorban állás után bejutottunk a Szent Péter bazilikába. Nem hiába a világ legnagyobb székesegyháza, valóban hatalmas belülről, nem tudom már hány méter magas, és milyen széles a kupolája, nem is a szám a lényeg, hanem, hogy tényleg nagy. A főkupola hatalmas, oldalsó ablakain úgy árad be a fény, mint a mesékben, szó szerint árad, ahogy a képeken meg van festve. Na és a szárnyak… Az oldalsó szárnyakból újabb szárnyak nyílnak, melyek még önmagukban is felérnek egy kisebb templom méretével. Egyszóval egyszerre egy tucat misét is lehetne tartani itt. :) Persze most csak egyet tartanak, amin rövid tanakodás után úgy döntünk, hogy részt veszünk. Hangulatos volt a háromnegyed órás mise. Orgonaszó, Szent Péter Bazilika, Rómában vagyunk… Pontosabban Vatikánban! Pláne… Mi kell még?!
Vatikán után a újra a Pantheon felé sétáltunk, ugyanis láttam mellette egy szupermarketet az előbb. Már estefelé járt, ekkora már ellepték a Piazza Navonát a legkülönbözőbb féle művészek, mindenféle portékájukat áruló fazonok, főleg festők, karikaturisták, és volt ott egy fazon is, nyakkendőben, bőrönddel a kezében napszemüvegben, épp rohant valahová. Pontosabban nem rohant, hanem állt, csak közben úgy tett, mintha rohanna. Az egyetlen mozgás, amit csinált, az az volt, hogy mindig megbiccentette a szemöldökeit, ha valaki pénzt dobott az előtte található kalapba. Aztán végül csak megmozdult, igaz, azt nem láttuk, de minden bizonnyal meg kellett mozdulnia, mert mire a boltból visszaértünk, már nem volt ott. Elhatároztunk, hogy ha törik, ha szakad, keresünk egy olcsó pizzériát. Láttunk is egyet a buszállomás mellett, egész korrekt áron kínálták a pizzát, 5,90-ért. Meg is találtuk a helyet, de mikor helyet foglaltunk, a pincér csak egy pár szóra méltatott minket: Sorry, we’re closed! Áhhh, remek! Na, akkor irány vissza a Piazza Navona felé, ott láttunk egy hangulatos kis kajáldát egy sikátorban, amolyan kiülős félét, az se volt sokkal drágább. Kisebb bolyongás után meg is találtuk végre az éttermünket, volt üres asztal, és nyitva is voltak még. Rendeltünk nagy pizzákat, nem a legolcsóbb Margeritát, hanem valami finomabbat! Kerül amibe kerül, kit érdekel, egyszer élünk, itt vagyunk Rómában! A vacsora szuper volt, bár tudtam volna kétszer ennyit enni, de kellemesebb helyet, és társaságot nem tudtam volna elképzelni… Volt, hogy egészen közel az asztalunkhoz, a keskeny kis utca túloldalán, egy egész családnyi zenész kezdett rá a nótára, volt köztük egész kisgyerek is, aki korához képest elképesztően jól nyomta a hegedűn, vagy épp a cintányéron. Aztán sajnos elzavarták őket a csendőrök… Még a boltban vásároltunk néhány üveg sört az estéhez, most hogy megvacsoráztunk, itt az ideje, hogy leüljünk valahová, és elfogyasszuk őket! Erre kíválóan alkalmas is lesz a Piazza Navona a maga hangulatával. Itt is van egy fél sarokra, és nini, hát nem két srác nyomja a zenét, két gitáron. Ismerős nótákat énekelnek, amikor meghallom a Sweet Home Alabama-t, azonnal berémlik a tavaly nyár, annak is az egyik legszebb, ha nem a legszebb estéje Horvátországban, Isztrián, amikor is Porec városában a tűzijáték után találtunk egy szabadtéri koncertet, és eszméletlen nagyot tomboltunk rá, egészen a végéig. Nyár volt, forró nyári este, igazi leírhatatlan, megfoghatatlan Nyár feelinggel. És most is Nyár van, ugyanaz a feeling, csak még erősebb, még szebb, még felejthetetlenebb. Amikor ott helyben, már akkor tudod, hogy ezt a pillanatot sosem fogod elfelejteni. Amikor azt hittem ezt az érzést nem lehet már tetézni, akkor… Áhhh, hogyan lehet ezt leírni?! Ülök a padkán, egyik kezemben a barátnőm, a másikban egy 0,66-os Birra Moretti, amiről még pár napja azt se tudtam, mi az, most meg már visszafordíthatatlanul szép emlékeim fűződnek hozzá. Roland győzelmi pipára gyújt, eszembe rémlik amit nap közben beszéltünk, az, hogy én ebből a társaságból egy éve még senkit nem ismertem, talán csak Balázst látásból, de a többieket még úgy sem. És most itt vagyunk együtt, Rómában, Roland és én bringával jöttünk Budapesttől idáig… Hallom a gitár hangját, amit imádok, hallom, ahogy dúdolnak valamit 70-es évekből a srácok, vége a számnak. És akkor, egyszer csak ismerős dallam csapja meg a fülem. Nem, nem, ez nem lehet! Nem lehet, hogy ezt a dalt játsszák, nem szerethet engem ennyire a sors… De, de igen, bizony a Knockin’ On Heaven’s Door-t játsszák, méghozzá Bob Dylan-től! Hány reggelen hallgattam meg ezt a számot, hányszor hunytam le a szemem közben, hogy erőt adjon az elképzelt kép, ahogyan megérkezünk a Szent Péter térre. És most tessék, itt vagyok, igaz, egy másik téren, de ez a dal szól nekem. Átöleltem Nórit, és végighallgattam a számot. Nem kívántam közben semmit, mert már nem maradt mit kívánni. Kész, de teljesen kész voltam, annyira, hogy azt leírni nem lehet. Enyém az egész… Senki el nem veheti, nem is lehet rá ilyesmit definiálni, hogy ez az utazás a legféltettebb kincsem, mert ezt elvenni nem lehet, az amit megéltünk, részünké válik, bennünk él tovább, a miénk lesz örökre. A világ leggazdagabb emberével se cserélném el semmiért ezt a dalt, ezt az utat, ezt a kalandot. Gazdag vagyok én, olyan gazdag, hogy az leírni se pénzzel, se szóval nem lehet. Ilyen pillanatok tulajdonosa.
Másnap reggelre megbeszéltem egy futást Elekkel, lent a szállásunk előterében találkoztunk, teljes futómezben. Végigfutottunk a Via Del Casaletto-n Észak felé. Egy parkot jelölt a térkép az útnak a végénél, még egy tavacskát is láttam rajta, kiváló futó úticél. Mire az útunk végére értünk, már magunk mögött is tudtunk 2-2,5km-t, így lassan fordulhattunk is. Na persze, ha már itt vagyunk, nézzünk be a parkba. Milyen jó, hogy Elek full perfect olaszból, így le tudta szólítani azt a lányt, aki épp az úttesten szaladt át. Akitől megtudtuk, hogy a park bejárata mellett állunk, és hogy ez Európa legnagyobb városi parkja. Na, ebben mondjuk nem vagyok olyan biztos, de ám legyen. Bent a kerítésen belül nem teljesen az a látvány fogad, mint amit vártam, egy-két cédrusfenyő álldogál csak a távolban, amúgy elég kopár az egész, nem épp egy Városliget. Így mindjárt könnyebb legnagyobbnak lenni! :) A tavat sajnos nem találjuk, és Elek szerint épp elég lesz most már a km-ekből, ha még vissza is akarunk futni, így a parkot magát nem igazán fedezzük fel. Azért persze csalódott egyáltalán nem vagyok, sőt... Erre gondoltam volna utoljára, hogy én reggelente futkosni fogok Rómában, méghozzá egy futópartnerrel. Közben egész jól megismerkedünk Elekkel, sok mindent megtudok Róla, na és persze én is mesélek dögivel, hiszen bőven van mit. Megbeszéljük, hogy egyik nap akár nyomulhatnánk együtt a városban, vagy akár a tengerpartra is kinézhetnénk együtt, ha már ő is tervezi, hogy csobban egyet a tengerben.
Napközben ellátogattunk a Capitoliumba, ahol végigcsodáltuk a sok-sok ősrégi festményt, és szobrot, az udvaron, és az épületben egyaránt. Én már ekkor nagyon fáradt lehettem, mert mindenféle idétlen pózokat vágtam be a műemlékeknél. Pl. a bicepszemet feszengettem egy szoborból hátramaradt óriás kőbicepsz előtt, inni próbáltam a farkas tejéből, melyet Romulusnak és Remusnak szánt eredetileg, és hasonlók…
A Capitolium után a Forum Romanumon vonultunk végig, ahol a híresztelésekkel ellentétben egy macskát sem véltem felfedezni. Azért nem haltam bele a csalódottságba, volt itt cserébe megannyi diadalív, cédrus a dombtetőn, meg mindenféle szépség. Kikerülhetetlenül a Kolosszeum következett, egy nő akciós jegyek árult, idegenvezetéssel együtt, egy vagyonért. Merthogy idegenvezetés nélkül semmit nem érteni az egészből. Sebaj, bemegyünk, át a vizsgálaton. Okéé, nem találtak pisztoly, se bombát egyikünk táskájában sem, remek! Még fizetni sem kell, vagy mi? Ja, hogy még most kezdődik majd a sor? Mintha valami focimeccsre akarnánk bejutni. Sorbanállás a lelátó alatt. Vajon egészen körbeér a sor? Nem látjuk az ívtől a végét, kis konzultálás után úgy döntünk, hogy most kihagyjuk a Kolosszeumot, nem azért jöttünk Rómába, hogy sorbanálljunk. Irány a déli városvész, Via Appia, és a piramis. Metróval megyünk, megáll a piramisnál. Semmi nagyszerű nincs a piramisban, egy egyszerű négyzet alapú kúp, semmi tőbb. Kicsit meredekebb, mint az egyiptomiak, és persze jóval kisebb. Meg egy pályaudvar is található itt mellette. Irány a várfal mentén a via Appia Antica, azaz a híres borostyánút. Hát ez se nyeri el a csodálatomat, igazából már túl fáradt voltam, hogy csodájára járjak egy egyszerű útnak, akárhányan, akármilyen sok cumóval is hajtottak rajta végig, akármilyen régen. Vagy csak fiatal vagyok még, hogy értékelni tudjam az ilyesmiket. Vagy tényleg fáradt. Mindegy, nem vagyunk összekötve, Judit és Balázs, akik lelkesek, és érdeklődők, elszaladnak lefelé a via Appián egy fényképezőgéppel, mi pedig pihenünk addig Nórival, addig felfedezzük a buszmegállót, és a nekünk jó buszt. Ami 1 órával később telitömve elhúz a buszmegállónk előtt megállás nélkül. Hát ez szuper, ezért vártunk a tűző napsütésben. (Kivéve engem, mert én felfedeztem, hogy elférek egy oszlop árnyékában… ) Séta következik, séta, séta, és séta, egészen a legközelebbi metrómegállóig. Ám semmi csüggedés, letekertem idáig, akkor most meg már mi ez nekem, néhány km-t sétálni!? Semmiség…
A metrótól még nem megyünk egyenesen haza, összefutunk Rolanddal a Piazza Navonán, és megcsodáljuk egy Marcel nevű figura csodás zenés előadását. A fazon azt játszotta, hogy az ujjaira kis bábukat húzott, és azokkal mini-színházat adott elő. Michael Jackson táncának volt a legnagyobb sikere. Egy kis kupa apróért cserébe kaptunk tőle egy aláírt papíroskát az arcképével, és valami olasz szöveggel, meg a webcimmel: www.marcel.it! Éljen a reklám! :) Mert tényleg jól nyomta a fazon. Na de ne kanyarodjunk el!
Felkerestük azt a pizzériát, ami tegnap az orrunk előtt zárt be. A változatosság kedvéért ma már teljesen zárva találjuk, de sebaj, itt van szemben egy másik. A pincér már az utca túloldaláról invitál minket a vendéglőjébe. Kiülünk az utcára egy asztalhoz, Roland most nem tart velünk, inkább mászkál a városban. 10 perc múlva egy képeslappal tér vissza: „2005. augusztus 7-ei ravennai vasárnap emlékére! BUSSOLA!” És találjam ki, mit ábrázol a kép a túloldalán! Tippem egy kommunista jelkép volt. Csak az után nézhettem meg, miután Roland elment. Persze nyertem, nem tudom, hol talált hirtelen ilyen képeslapot Roland, amin egy fekete-fehér képen egy nő meg egy férfi, összeakaszt egy kalapácsot, és egy sarlót. Mindenesetre meglátta, és biztos azonnal felrémlett előtte az a vasárnapi reggel Ravennában, amikor másodszorra és szétesett a pedálom, és az öreg komcsi fazon segített a helyére rakni a Bussolájával. Amit egyébként azóta megnéztünk a szótárban, és rohadtul nem csőkulcsot jelent, hanem tájolót, szóval vagy átvert minket a benzinkutas fazon, vagy több jelentése is vannak ennek a szónak.
Na mindegy, Busolla ide, Bussola oda, ez az étterem rossz fogás volt, méregdrágán ittunk egy sört, és mégdrágábban ettünk hajszálvékony pizzákat. Nem tudom, hogy képzelték ezt, de én itthon ilyen vékony pizzából tudnék készíteni kb. 20 darabot 1 kg liszt felhasználásával. Na mindegy, konklúzió: nézzetek az asztalokra, mielőtt leültök valahová enni. Vacsi után már csak egy buszt kellett megvárni, ami haza repít minket a via Del Casalettoba. Na, ez a buszra várás se telt akárhogy, elkezdtem unalomelcsapásképpen beszéd helyett brekegő hangokat hallatni, aminek az lett a vége, hogy egy rögtönzött színdarabot adtunk elő: A szegény fiút elátkozták, és most beszéd helyett csak brekegni tud, mindaddig, amíg a csodálatos királykisasszony szájon nem csókolja. Igen ám, de a dolog nem ilyen egyszerű, hisz hősünk hogyan adja elő a problémáját, ha egyszer csak brekegni tud? A Jelenet a következő volt: én odaléptem Nórihoz, az ártatlan, buszra váró leányzóhoz, és kezemmel hadonászva elkezdtem elbrekegni a bajomat, mire ő 1-2 perc totózás után kitalálja, hogy meg kell csókolni, és ezután azon nyomban meg is teszi. Egyszer-kétszer fel kellett vennünk, mire végre nem röhögtük el a legelején. De ez még csak a kezdet volt, a buszon aztán mindenféle göncünket a fejünkre aggattuk, a lányok szakítottak egy virágot még a buszmegállóban lévő bokorból és egy lábos is előkerült, most gonosz kalóz lettem, akit Nóri fejbe kólint. Alig nézhettek hülyének minket a busz utasai… Bár az valamennyire talán javított a képen, hogy a velünk szemben ülők magyarok voltak. Istenem, de jót marhultunk a buszon, úgy nevettünk, hogy közben nem érdekelt, mit gondolnak rólunk, teljesen feszéjezettlenek voltunk, biztos nem zavartunk senkit a jókedvünkkel, de azért ilyeneket otthon biztos nem mertünk volna csinálni. Itt nem érdekelt minket, ha hülyének néznek, csak lökött turisták vagyunk, kitudja, honnan…
Következő reggelre sikerült rávenni az egész magyar bagázst a reggeli előtti futásra, így mind az öten, Nóri, Judit, Balázs, Elek, és én végigfutottunk a Casaletton, be a parkba, ahol a cédrusok alatt megálltunk egy kicsit nyújtani egy padnál. A fák még hosszú árnyékot vetettek a kiszáradt gyepre, és a hőmérséklet is bőven elviselhető volt még. Természetesen vittem magammal fényképezőgépet, hogy a reggeli kocogást megörökítsem Rómában. Futás után hatalmas reggelit csaptunk, a szálláshoz járó kontinentális mini adagot kiegészítettük előző nap vásárolt cuccokkal, és Eleket is az asztalunkhoz invitáltuk. A dolog vége az lett, hogy egy óra múlva öten ültünk Elek zöld Suzukijában, és suhantunk a Tirrén-tenger felé. Akkkkkora hullámok voltak, baromi jó volt, találtunk egy szabadstrandot, homokos part volt, igazi beach, tömeg, hullámok, vízimentők, meg minden ami kell. Balázs még sosem járt ezelőtt a tengernél, úgyhogy most első ízben tapasztalhatta meg: sós. :) Milyen jó, hogy van egy úszó-, és egy búvárszemüvegem is! Elekkel megtámadtuk a hullámokat, 60-80m-re a parttól már egész szép nagyok voltak, a csatának a vízimentő sípja vetett véget. Gyűjtöttünk pár kagylót is, ki a forró homokbók, ki a habok aljáról. Visszafelé menet kicsit elkavartunk, autóval nem olyan könnyű tájékozodni, mint biciklivel, nincs idő elolvasni a táblát, megnézni a térképet. Elek a végén meg is kérdezte: „Árpi, ne haragudj, de hogy találtál el Rómáig?”. Hozzáteszem, sajnos joggal, mert tényleg csúnyán elkevertünk, égett is a pofám, tájfutó létemre nem tudtam visszanavigálni a szállásra. Persze végül csak sikerült, amikor a többiek még mindig bizonytalanok voltak, én már tudtam a helyes utat, pár napja itt még biciklivel mászkáltunk Rolanddal.
Még mindig csak dél volt, mikor visszaértünk a nővérekhez. Benyomtuk a még reggel elkészített szendvicseket, és teát készítettünk, porból, és igazi citromból. A délutáni kirándulásra Elek is velünk tartott, bebuszoztunk a városba, a szokásos helyre. Csak most Észak felé vettük az irányt, kis utcákon át kikeveredtünk a Trevi-kúthoz, ahol eszméletlen nagy tömeg volt. Néhány fénykép után gyorsan tovább is álltunk, irány a Spanyol-lépcső. Végre bizonyíthatom a tájékozódási képességem! :) Bár számomra nem jelentett nagy kihívást az utcákon való navigálás, de azért meglepetten tapasztaltam, hogy ha nem figyelek, bizony néha elkanyarodtunk volna rossz irányba. A lépcsőnél a szokásos tömeg turistatömeg fogad minket, így ott se időztünk sokat. Bevágtunk egy kis utcába, megnéztünk valami ezeréves üzletet, vagy kávéházat, nem is tudom… Valamelyik arc varázsolta elő az útikönyvéből, hogy ezt meg kell néznünk! Persze zárva volt. :) Pár utcával odébb csodával határos módon egy hatalmas templomba botlottunk. Tudni kell, hogy Rómában minden háztömbben 2-3 templom található, abból minimum egy felér a mi Mátyás-templomunkkal. Persze, hogy a 4. után nem tudtuk igazán értékelni őket. Feltörte a lábam a cipő, de hála Juditnak, egy ragtapasz, és már nincs is fájdalom. Piazza del Popolo, újabb templomok, odabent 1 Euróért villanyégős gyertyát „gyújthatsz”, azaz egy gombot megnyomva bekapcsolhatsz egyet. Ez kissé illúzióromboló, na de eszünk ágában sincs befizetni rá, úgyhogy kit zavar… Lassan végigjárjuk Judit könyvének a legtöbb helyszínét, na és persze a lábunkat is. Metróra szállunk, a változatosság kedvéért még templomot látogatunk meg, ahová viszont nem engednek be, mert épp mise van. Sebaj, hisz mindjárt vége, megvárjuk itt a lépcső. Legalább addig meg tudunk szemlélni közelről egy citromfát. Mise után a templomot bezárják. Csuda jó! Akkor elég is volt mára. Még egy gyors látogatást teszünk a Termininél a poggyászmegőrző megszemlélése céljából, majd irány haza! Este a Rolandtól kölcsönkapott gázfőző segítségével kifőztünk két hatalmas adag Tortellinit, megtertettünk lent az étkezőben, s már épp a lakomához láttunk volna, amikor valaki betoppant: Roland, épp a legjobbkor, mintha csak tervezve lett volna, így együtt vacsorázott az öt fős kis csapatunk. Odakint a ház előtt még leültünk pár percre kettesben dumálni, mit is csináltunk az elmúlt hetekben, és hogy kiben hogy ülepedett le mindez pár nappal a megérkezés után. Kölcsönadtam Rolandnak a hálózsákom, mert már nem volt kedve visszamenni a sajátjáért. Egy pillanatra apró irigység fogott el, kedvem lett volna kivágni magam még egyszer a szabad ég alá, és reggel Brie sajtot reggelizni… Aztán persze eszembe jutott, hogy az utolsó napokon hogy vágytam már egy ágyra, és egy szobára, és hogy fent vár rám a barátnőm.
Másnap korán keltünk, megelőzve a kontinentális reggelit, ettünk pár falatot a tegnap vásárolt eledelből(Volt közte Brie sajt is!), és máris rohantunk ki a buszmegállóba. Ezen a napon ugyanis ismét misére mentünk, méghozzá magyar misére a Szent Péter Bazilikába. A busz persze nem jött, így kicsit elkéstünk. Az Észak felé imádkozó fazon persze már ott térdelt az obeliszk mellett. Mire odaértünk az alagsorban található magyar kápolnába, már folyt a mise, Roland már bent volt, úgy settenkedtünk be mögé hátra. Mise után következett II. János Pál pápa sírjának a meglátogatása, az a pillanat, amiért Roland tulajdonképpen útra kelt. Roland hozott magával egy kis piros-fehér-zöld színű szalagot, amit egy barátjától kapott, akivel ez a szalag még az Urált is megjárta. Most pedig ott pihen a pápa sírján. Legalábbis egy jó fél percig, amíg a biztonsági őrök megengedik, hogy a kordon mögül lefotózzuk. Végül is, már az is rendes volt tőlük, hogy le tudtuk tetetni velük a szalagot egy pillanatra. (Később Roland a szalag egy darabját nekem adta.)
Sírlátogatás után felmentünk a kupolába, természetesen végig gyalog, de így is belekerült 4 Euróba. Eszméletlen sok lépcsőn keresztül egészen a legtetejébe fel lehetett menni a kupolának, amit én nem is gondoltam volna. A végén a külső és a belső kupola közötti részben vitt a lépcső, a teteje felé már annyira bedőlt a fal, hogy csak oldalra hajolva tudtunk haladni. Fentről pedig a vártnál is komolyabb volt a kilátás, 360 fokban mindenfelé, na és persze a Vatikánra közelről. Szent Péter tér és szembe a Via Della Conciliazone… Elég tuti látvány, mindenkinek ajánlom, ha Rómába jár, én nem vagyok híve a fizetős látványosságoknak, de ezért megért kifizetni 1000 Forintot. Lefelé azért már éreztem, hogy fáradt vagyok, le is ültünk a tetőn pihenni egy kicsit Nórival. Gondoltátok volna, hogy a Szent Péter Bazilika tetején van mosdó? Méghozzá ingyenes… Na jó, ez kicsit csalóka, mert aki ott fent van, az már egyszer fizetett a belépőért. Viszont a téren tényleg nem kerül semmibe. Ez azért nem rossz!
Vatikánból kifele jövet szétváltunk a társaság, mi Nórival pihenésre, ill. szuvenír vásárlásra vágytunk, Judit és Balázs pedig inkább még nézelődtek tovább. Nórim villámgyorsan megvette az ajándékokat haza az első néhány butikban, és már le is tudtuk a vásárlást. Átsétáltunk a Tevere másik oldalára, és megkerestük azt az éttermet, amit eddig kétszer is zárva találtunk. És csodák csodája, most, otthon ebédidőben nyitva volt. Leültünk az egyik kinti asztalnál, és kifizettünk egy vagyont két pizzáért, de ekkora már ezt se bántam, majd letörlesztem a szüleimnek valahogy, elvégre szeptember 1-től dolgozó ember leszek. A pizza nem volt rossz, de mégsem elégített ki, valahogy egy hatalmas, vastagtésztás, finom feltétes szuper, igazi olasz pizzát vártam, ehelyett alig volt vastagabb az előzőnél. Úgy látszik első alkalommal megtaláltuk Róma legjobb pizzériáját, mert azóta csak vacakabb pizzákat ettünk, ráadásul drágábban is. Ebéd után visszabuszoztunk a szálláshoz, de szieszta előtt még beugrottunk egy szupermarketbe, és bevásároltunk minden jóból, amire még szükségünk volt a hátralévő egy napban.
Estére nagy nehezen rávettük magunkat egy trasteverei kiruccanásra, persze már újra együtt, mind a négyen. Levillamosoztunk egy jéghidegre légkondicionált villamossal a folyóparti városnegyedbe, és sétára vettük a témát. Rögtön leakadtunk a közeli kirakodóvásárnál egy rövid marhulásra, majd újra a szeparálódás mellett döntöttünk. Ezúttal nemek szerint: a lányok elmentek vásárolgatni, nézelődni, mi Balázzsal pedig kerestünk egy kocsmát, ahol relatív olcsón meg tudunk úszni egy-egy sört. Ez utóbbi nem volt könnyű feladat, mindenütt pokol drága volt a korsó, végül már feladtam az olcsó sörözés reményét, és nem is figyeltem az árakat. Ahová beültünk, oda is azért ültünk be, mert jó zene szólt. Oasis-től a Sunday Morning Call szólt. Bár akkor ezt még nem tudtam, csak miután megkérdeztem a fazont a pult mögött arról, hogy mi is ez a zene, amit hallunk. A sör piszok drága volt, le se merem ide írni, mennyibe került. Legyen elég annyi, hogy a borravalóból itthon két olcsóbb sört is kapni, de akkor ez az összeg a sör ára mellett olyan elhanyagolhatóan kicsinek tűnt, hogy eszembe se jutott visszakérni. Kint ültünk a kocsma előtt a székeken egy kivilágított sikátor oldalában, Balázzsal ketten söröztünk, KIN kupás póló volt rajtunk, és én már megint csak azon kaptam magam, hogy olyan boldog vagyok, hogy jobban már nem is lehetnék. Nemsokára megérkeztek a lányok is mosolyogva, és újabb séta következett az érdekes negyed szűk utcáiban. Annyira nem elvoltam, hogy nem is figyeltem oda, merre sétálunk, egyszer csak azt vettem észre, hogy 90 fokkal el vagyok tájolva, mi pedig kiértünk oda, ahonnan indultunk. Egy hídköznyire átsétáltunk a folyó másikoldalára is, majd felszálltunk egy villamosra, amivel visszarobogtunk Argentínába, a villamos felső végállomására, ahonnan a Via Del Casaletto indul. A hosszú utcán sétálva megint nem hazudtoltuk meg magunkat. Már nem emlékszem, mivel, s hogyan, de sikerült rávenni a lányokat, hogy énekeljék el az „Egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt…” kezdetű örökérvényű gyönyörűséget elejétől a végéig. Minderről persze hangfelvételt is készítettem, amin jól átjön az önfeledt vidám hangulatunk, és a lányok tündéri énekhangja.
Utolsó reggel hatalmas pakolással indult a nap, ugyanis délután jött haza a gépünk Ferihegyre. Elbúcsúztunk Tőlük, és mindent szépen megköszöntünk a lengyel nővéreknek, majd elhagytuk a szállást. Nóri, Judit, és Balázs még tettek egy kört a városban gyalog, és csak aztán jöttek ki a Terminitől a reptérre. Én megvártam Rolandot a szállás, előtt a padkán ülve, zenéthallgatva majd miután begurult, megtettük az utolsó olaszországi levezető szakaszunkat, az utat a reptérig. A dolog persze nem volt ilyen egyszerű, mert a bringákat nem lehet csak úgy egyszerűen feldobni a repülőgépre, hiába vettünk jegyet két speciális poggyászra, a bringákat be kell csomagolni, és arról mindezidáig nem sikerült információt szereznünk, hogy a repülőtéren (Ciampino) lehet-e csomagoltatni, vagy sem. Persze addigra már nem is érdekelt minket, kitaláltuk a tervünket, nem fogunk mi fizetni a csomagolásért. Szelektív hulladékgyűjtőket támadtunk meg, kartonpapír után kutattunk, de mindegyik üres volt. Valószínűleg nemrég ürítették ki az összest. Viszont találtunk egy 1 Eurós boltot, és vettünk vastag ragasztószalagot. Egy közért előtt épp ki-be pakoltak valami raktárba, elkértünk néhány dobozt. De ez még mindig nem elég. Végül csak találtunk egy konténert, hatalmas kartondobozokkal. Szétvágtuk, és összehajtogattuk őket, majd felpókoztuk minden a csomagok tetejére. Nekem ekkor már nem volt sok csomagok, ami csak befért a többiekhez, azt bepakoltam Nóri, Judit, és Balázs poggyászába. Mindent beszereztünk ami csak kellhet, becéloztuk a repülőteret. Útközben lefotóztuk ott tartózkodásunk egyetlen ókori vízvezetékét, majd lekanyarodtunk Ciampino repülőtere felé. Az épület előtti kis zöld területen le is táboroztunk, igaz, hogy fűre lépni tilos, de ezt ott senki nem tartotta be, nekünk pedig pláne kellett a hely a bicikliszerelés miatt.
Roland először feldobta ötletként, hogy van 6 tojása, és mi lenne, ha csinálnánk egy rántottát? Én mondtam Neki, hogy azok a tojások bizony vagy így, vagy úgy, de repülni fognak, mert hogy most rántotta nem lesz belőlük, az tuti. Ugyanis eléggé elszámoltuk magunkat, csak másfél óránk maradt a check-in kezdetéig. Igaz, az eltart egy darabig, de jó lenne már az elején ott lenni ezekkel a bringákkal. Másfél óra pedig elég kevés két biciklit tökig becsomagolni. Ugyanis van egy sornyi előírás. Ha repülőn biciklit szállít az ember, a kormányt el kell fordítani, hogy a vázzal párhozamosan álljon, a pedálokat le kell szerelni, és a kerekeket is le kell ereszteni. Ez utóbbira a mai napig nem tudtam, hogy miért van szükség. Most, amikor ezeket a sorokat írom (’05.12.21.), ma tudtam meg, hogy erre azért van szükség, mert különben kidurrantak volna. Ugyanis a csomagtérben nincsen kiegyenlítve a nyomás. Ami fent a magasban jóval kisebb, mint a felszínen. Durva… Amiért viszont húzós volt elkészülni időre a bringákkal, az a speciális poggyász felső súlykorlátja volt, a 15 kg. Ez után kilónként egy vagyont kéne fizetni, azt pedig mi nem szeretnénk. Le kellett tehát szerelnem a csomagtartókat, a nyerget, és mindezt belegyömöszölni a táskáimba. Mindemellett mind a két biciklit tetőtől talpig beburkoltuk kartonpapírral, ami nem volt kis feladat. Csak a kormány maradt kint, de az én gépemen még azt is sikerült betekerni valami műanyag zacskóval. Persze onnan is leszereltük a tükröket, dudákat, nehogy baja essen az úton. Eközben a többiek is megérkeztek busszal, sőt hoztak nekünk izom-tibor csokis pudingot is. Ez persze mit sem segített a feszültségen: vajon össze tudjuk csomagolni időben a bringákat, és elérjük a gépet? Éppen sikerült, a végén elfogyott a ragasztószalag, és méregdrága Leukoplasttal kellett összekötözni a csomagjaimat, de a gépet elértük. Negyed órával a check-in vége előtt ott álltunk a sorban. Miután ezen túljutottunk, még csak ekkor szállt le a fapados repülőnk. Hiába, ezért ilyen olcsó, csak fél órákat áll a repülőtereken.
A repülés fantasztikus élmény volt. Én még sosem repültem ezelőtt, nem gondoltam volna, hogy egyszer csak így kilő a kifutón a gép, és elkezd gyorsulni, mint a vadállat. Baromira élveztem. Nóri ott szorongatta a kezemet az Adria felett 11 km magasan(odakint -50 fok volt, bemondta a pilóta bácsi), amikor turbulenciába kerültünk, és láttuk, hogy a szárnynak van vagy fél méteres kilengése… „Mi lesz, hogy ha meghalunk?” - Hát… akkor meghalunk. Meghalunk… De már megérte. Ezért az útért már érdemes volt élni, felőlem most már meg is halhatunk, legalább szép befejezés lesz. Mindezzel persze csak vicceltem, nem gondoltam komolyan, hogy bármi bajom is eshet ezen a 80 perces visszaúton, amikor idefelé 13 napig bringáztunk. Ez is milyen durva már, oda 13 nap az út, vissza 80 perc. Érdekes volt mindezt megélni. Leírni nem próbálom, milyen érzés, mert nem lehet. Mint ahogy annyi minden mást sem. Azért én megpróbáltam, sikerült ahogy sikerült, de most már nagyon örülök, hogy leírtam. Miután hazajöttem, sorra jöttek ugye a kérdések az ismerősöktől: milyen volt a nagy út? A kérdés persze az, hogy mit válaszolnék erre egy mondatban? A jó választ megadni lehetetlen, nem hogy pár mondatban képtelenség ezt elmesélni, de egy egész estés kocsmázás is kevés lett volna arra, hogy mindezt tüzetesen elmeséljem. Ezért is gondoltam azt, hogy le kéne írnom az egészet az elejétől a végéig. Így ha valaki legközelebb megkérdezi: …és milyen volt? Akkor csak az illető orra alá kell dugnom ezt az irományt.
Aminek igazából még nincs is vége, hiszen csak ott tartottam, hogy leszállt a gépünk Ferihegyen. Kiszálláskor látom, hogy rámolják ki a csomagokat, sok bőrönd lecsúszik a futószalagról, és hangosan puffan 2-3 m zuhanás után a kemény aszfalton. Elszorul a torkom, ahogy elképzelem, hogy talán a bringám is így járt, vagy így fog. Sorban állás következik, mialatt felhívom a szüleimet mobilon, hogy elmondjam: sikeresen hazaérkeztünk. A vám előtt hatalmas tömeg áll, amit kis leleménnyel, nagy mestert vágva úgy kerülünk ki pikk-pakk, hogy el sem akarom hinni. Hát még azt, amikor meglátom a bringákat sértetlenül a falnak támasztva a vámon túl… :) A csomagjainkat is megtaláljuk, nem marad más hátra, mint haza! Azaz mindenki jön hozzánk, Pestszentlőrincre, üresen áll az egész ház, a családom egy 5 napos tájfutóversenyen „pihen”, a Hungária Kupán. Csapjunk tehát házibulit, megünnepelendő ezt az egész csodálatos utazást. A lányokat, Balázst, és a csomagokat elszállította hozzánk autóval Balázs apukája (Ezúton is köszönjük!!!), mi pedig összeszereltük a gépeket és felpattantunk rájuk. Csuda jó volt csomag nélkül tekerni, úgy suhantunk Rolanddal a reptérről kivezető úton, mind a szél. Közben persze önfeledt vidáman rikkantgattunk a sötétbe, már nem is tudom mit. A Béke téren megálltunk egy kocsmánál és borzasztóan olcsón - kevesebbért, mint tegnap este egy sör ára – vásároltunk 10 üveg sört.
Az este önfeledt fényképnézegetésekkel telt, a lányok sütöttek lapcsánkát, koccintottunk egy-egy 3 centes jégerrel az egész kalandra, majd valamikor, valahol éjfél után Ravenna és Firenze között kidőltünk. Reggel arra ébredtem, hogy a lányok Roland 6 olasz és az itthoni összes tojásból egy giga adag rántották sütöttek. Ez ám a kényeztetés… Sokáig gondolkodtam, hogy milyen befejezéssel, összegzéssel, miféle lezáró gondolatsorral fejezhetném be ezt a történetet, de végül nem jutottam semmire. Ha voltál olyan kedves, és végigolvastad, úgyis tudod… És én is végre tényleg befejezettnek érzem az egészet, most hogy végre leírtam, eltettem mindent, most már a feledés se veszi el soha. Mindemellett borzasztó jó is volt újra átélni az írás hónapjai alatt az egész utat, napról napra, hétről hétre, ahogy írtam a történeteket, közben folyamatosan élt bennem az út, az összes kalandjával együtt. Szóval nekem öröm volt leírni, és remélem, hogy Neked is öröm volt elolvasni!
Most már azt is tudom, hogy jövőre biztosan újra tolunk majd valami hasonlóan nagy mókát, akár még messzebb, még több baráttal, még nagyobb élményekkel. Na és persze azt is, hogy életem végéig mosolyogva fogom a körmeimet vágni.

Vége :)